4.-fejezet - Hello Vancouver

NEGYEDIK FEJEZET

Hármat fordult velem a világ. Nem tudtam elinni, hogy azok az öntelt dögök látogatása után – ami rettenetesen felbosszantott - még ide mer hozni. Sőt, úgy tesz, mint aki nem is tudna erről. Egy pillanatig még bámultan a hatalmas plakátot, amin a főszereplők és néhány mellékszereplő áll, majd némi habozás után a kocsihoz léptem.

- Hé! Angel, nem jössz? – kiáltott felém Joyce, arca kicsit riadt volt, minta attól tartana itt hagynám. Habozást látva rajtam, motyogott valamit az értetlen arckifejezéssel álló srácnak, majd oda futott hozzám. – Ne csináld, Angel! Nem azért utaztam ennyit, hogy aztán lelépj!

- Mike is el tud szórakoztatni, nem kellek ahhoz én –vágtam oda sértődötten. – Különben is nagyon jól tudtad, mit gondolok ezekről… ezekről… a felfuvalkodott hólyagokról!

- Angie! Kérlek, ne tedd tönkre ezt a két hetet! Lazíts, nem győzöm már ezt kántálni neked! Próbálj egy kicsit feloldódni… - folytatta volna, még de én bele vágtam.

- Oké! Csak hagyd ezt abba! Lazítani akarsz? Rendben… lazítunk – morogtam vészjóslóan. – De szerintem itt senki sem fog jól járni, ha én itt vagyok.

- Na, látod, ebben tévedsz – kacagott fel. – Mert én jól járok, ugyanis a legjobb barátnőmmel lehetek.

Pár percig komoran néztem még rá, de utána bevetette azt a „sajnálom” vigyort. Óriási nagy sóhajtás hagyta el újra a szám és nehézkesen megindultam a földi pokol felé, a megaláztatások helyszínére. Oda értünk Mikehoz, aki mosolyogva bevárt minket, majd elindultunk a forgatás helyszínére. Mindenhol csak kellékesek, sminkesek, néhány dublőr, és mindenki, aki kell egy filmkészítéshez. Mike egy fura fazon felé vette az irányt, zömök testalkatú kopasz fickó volt körszakállal. Ahogy meglátott minket elküldte a kollégáját, akivel az előbb még beszélgetett.

- David bemutatom neked Joyce McLauren-t és Angelina Portman-t – mutatott ránk Mike egyenként, majd széles vigyorral a férfire nézett, mint aki büszkélkedni akarna portékájával.

- Üdvözöllek titeket a Twilight Saga forgatásán – mosolygott ránk kedvesen,- a nevem David Slade. Örömömre szolgál megismerni két ilyen bájos teremtést!

- Mi köszönjük a lehetőséget, hogy eljöhettünk – léptem most már előre én. Pléhpofát felvéve vágtam egy művigyort, amit a férfi hasonlóan viszonzott. Joyce meg csak fapofával állt és bámult, majd színpadias szereplésemért elmosolyodott.

- Szóval akkor két hónapig maradtok, igaz?- kérdezte tőlünk David. A plakát betűitől már csak az én rákvörös fejem lehetett pirosabb.

- Két hónap? – kérdeztem gúnyos mosoly kíséretében Joyce-t.

- Igen, persze addig maradunk – lépett közbe gyorsan, gondolván: menti, ami menthető.

- Remek, hát akkor én rohanok, mert még van egy óra munkánk. Holnap, a forgatáson bemutatlak titeket a többieknek. Sajnos most nem mindenki van itt, és az időm is kevés. Mike kérlek, mutasd majd meg a lányoknak a házukat.

Ennyivel elsietett valahová. A hely most furcsán kihalt volt, mintha senki sem lenne itt. Mike megmutatott nekünk néhány dolgot a helyszínen, de én nagyon unalmasnak találtam.

- Itt mindig ennyien vannak? – kérdeztem tőle ironikusan, miközben a hatalmas terepet bejártuk.

- Nem, többnyire tolonganak itt a rajongók – mutatott körbe, - de most amolyan szünnap van a többieknek. Majd holnap állnak neki újra dolgozni.

- De miért pont vasárnap? Úgy tudtam eddig az a szünnap mindenkinek.

- Mert szombaton vannak a bulik, vasárnap szinte semmi nincs. Úgy, hogy aki szeretne, egy kicsit kikapcsolódni közülük annak a szombat az egyetlen olyan napja ahol bármit megtehet.

- Szar egy élet – morogtam az orrom alatt, s valóban így is gondoltam.

- Ha megtudnád azt a konkrét összeget, amiért dolgoznak, nem tartanád annyira rossznak – kuncogott fel.

- Elhiszed, hogy az engem, egy cseppet sem izgat? – húztam fel szemöldököm kihívóan.

- Ami azt illeti el – kacagott fel, majd ismét körbe nézett. – A legtöbb ember oda van ezért.

- A legtöbb – ismételtem mosolyogva, majd elindultunk Joy keresésére, aki idő közben elkalandozott valamerre.

Míg Ők ketten még elmentek valamit megnézni én addig megálltam, ott ahol az imént találkoztunk Daviddel, és csak bámultam. Alig volt pár ember, aki ott tartózkodott, sem egy rajongó sem senki. Talán… most épp az egyik sztár házát rohamozzák meg –gondoltam magamban. Lassan-lassan fázni is kezdtem Vancouver csípős időjárásában. Másrészt kíváncsi voltam rá, hogy ugyan melyikük is emlékszik a „nagyszájú lovasra”. Nagyon reméltem semennyire, hisz nem szeretnék még egy olyan kellemes találkozást. Bár a megúszásra esélyem sem lesz, ha Joycen múlik. Megunva a várakozást elindultam magam körülnézni. Jó néhány lakókocsira plakátok voltak kint, köztük egy „Wolf Pack” nevezetű, egy „Cullen Family” és még néhány hasonló.
Majd elértem egy nagyon nagy épülethez, ami vélhetően raktár volt régen. Be sajnos nem tudtam menni, mivel zárva volt. Ez marad holnapra - gondoltam.
Visszasétáltam az autóhoz, majd pár perc késéssel megérkeztek Ők is, úgy láttam sikerült egész rendesen összemelegedniük. Na, jó be kell, hogy valljam Mike nagyon is jóképű volt, és ezt barátnőm is nagyon jól tudta.

- Mike mond, hogy nem egy luxus villába szállásoltok el? – tapogatóztam finoman, majd észrevette a némi iróniát, és elnevette magát.

- Nem. Egy hagyományosnak mondható házat kaptok – felelte mosolyogva, majd hozzá tette: - Ha nincs ellenetekre.

- Nem, nincs – érkezett az egyhangú válasz.

Nem is kellett sokat autóznunk máris meg találtuk a házunkat. Csak ugyan igaza volt Mikenak. Átlagos ház volt, a város szélén, szomszédok nélkül. Ez már valami!
A csomagjaink már bent vártak minket. Ahogy beléptünk az ajtón egyenest azokba ütköztünk, vagyis én nekik Joyce pedig nekem és a végeredmény egy hatalmas bukás a sötétben. A srác pedig jó nagyokat röhögött.

- Bassza meg! – szitkozódtam immár jóval hangosabban. Majd megpróbáltam felkelni, de egy apró momentum nem engedte. – Joyce, ha volnál szíves leszállni rólam…

- Bocs – motyogta, majd leemelte lábait a hátamról. Mike segítő kezével felkelt a földről, én pedig egyedül tápászkodtam fel.

- Egyéb meglepetés? – fordultam a nevető sráchoz neheztelően.

- Gondolom nincs.

A házban felkapcsolgatta a villanyokat gyorsan, míg mi ott vártunk a bejáratnál. Majd egy hatalmas öntelt vigyorral tért vissza. Összenéztük a mellettem álló lánnyal gondolva: „Ennek mi a baja?”. De amikor beljebb terelt minket rögtön megértettük. A ház gyönyörű volt. A nappaliban a kanapé előtt egy kandalló és azon egy tv volt. Balra egy a konyha, és az ebédlő. A lépcsőn felmenve négy-öt szobát is láthattunk. Az elsőt rögtön Joyce foglalta el magának, én a baloldalon lévő második ajtós szobát választottam. A szoba fapadlózatú volt, jobb oldalán két ablak, középen az ágy, és bal oldalán egy kis éjjeliszekrény, amin egy éjjeli lámpa volt. A szoba maga sárgás színű volt, a bútorok pedig fehérek, ami jól illett hozzá.
Csomagjaink nagy részét Mike segítségével elhelyeztük a szobámban, majd kikísértük a buzgó kiscserkészt. Mindannyian a magunk területére vonultunk és elkezdtünk kicsomagolni. Joyce épphogy elkezdte máris elkészült vele, nagyon gyors a csaj… Én közben még mindig azon tanakodtam, hova passzírozok be ennyi ruhát, amikor bejött hozzám és levetette magát az ágyamra. Mohón kapott az egyik újságért, ami az ágyamon hevert, még a reptéren vettem miközben vártunk kísérőinkre. Szórakozottan lapozgatni kezdte, én meg időnként fel-felpillantva vártam, hogy megszólaljon.

- Nekem tetszik ez az egész – mondta mosolyogva.

- Nekem is… baromira – forgattam szemeimet.

- Ugyan már! Csak érezd jól magad!

- Rendben- sóhajtottam. – Tegyük fel, hogy eljátszom, hogy minden baromira tetszik és klappol. Ettől megnyugszol?

- Több mint a semmi – vonta meg a vállát. – Kíváncsi leszek a holnapra. Szerintem irtó jó fejek lesznek! – Elmélkedett mosolyogva Joyce, én pedig fintorogva fordultam vissza a ruhákhoz.

Miután elpakoltam a ruhákat lementünk vacsorát készíteni. Este még elrendeztünk egy két dolgot a házban, majd letelepedtünk a nappaliban. Ez volt az egyetlen olyan szoba, ami nagyon tetszett. Az egyik felében egy hatalmasnak mondható barna cserépből kirakott cserépkályha párkánnyal – már eltervezgettem, hogy a rosszabb napokon oda fogok lekuporodni és olvasgatni. Igen… ilyet is tudok. A magasított rész után, amin maga a kályha is volt, kicsit arrébb egy nagy kihúzhatós kanapé, majd mellette merőlegesen is egy újabb. Előttük egy asztal és a kályha melletti kanapé előtt szemben a falra egy plazma tv volt felszerelve. Még, hogy nem luxusvilla! Ki is hagytam, hogy a kályha mellett egy hatalmas szőnyeg terpeszkedett. A legpuhább, amit eddig csak valaha láttam.

- Megnézünk valami filmet? – kérdezte Joyce miközben a DVD-k közt matatott.

- Ex-férj újratöltve? – kérdeztem váll rántva.

- Nekem jó – felelte Joy.

- Hozok pattogatott kukoricát – álltam fel a kanapéról, majd a konyhába mentem és beraktam egy adagot a mikroba. Visszatérve, morogva vettem tudomásul, hogy Joy már el is kezdte a filmet, nélkülem.

- Kösz, hogy megvártál – sziszegtem neki.

- Bocs – rántotta meg vállát – úgy is csak most jönnek a jobb részek.

Végül is igaza van… Tényleg onnantól kezdődtek a jobb részek. Talán Jennifer Annsiton az egyik kedvenc színésznőm, a színészem pedig Geralad Buttler. Kétség kívül jó párosítás ez a filmben. Nem egyszer láttam már az is biztos, de nem tudtam megunni. Vicces belegondolni, hogy talán én is így járhatok az „ex férjemmel”. Hú-ha… de az hol van még? Nem tervezek megházasodni egyelőre, jó sokáig nem! Riasztó nekem ez a holtodiglan- holtomiglan. Gr… Nem hiszem, hogy el tudnám magam ilyen fiatalon kötelezni. De kitudja? Ha eljő az igazi az is lehet, hogy azonnal hozzá megyek, és még a gyereket is bevállalom. Na, jó! Azt azért nem! 27 éves korom alatt biztosan nem…
Az este folyamán körülbelül öt DVD-t végig néztünk. Joyce mindegyik felénél felvert, mert majdnem elaludtam. Szó mi szó az összes végét elaludtam sutyiban. Hajnali kettő körül már nem bírtam tovább. Joy még továbbra is erőlködött velem, hogy még egy utolsót nézzünk meg.

- Na! Nézzük már meg ezt legalább! Ez az utolsó – könyörgött.

- Nemmm – nyomtam meg szándékosan a végét, majd egy hatalmas nagyot ásítottam. – Fáradt vagyok! Holnap úgy is a bájgúnárokkal találkozunk, szükségem van előtte egy jó nagy alvásra, vagy azt akarod, hogy egy rossz megszólalásuk után a torkuknak ugorjak? Tudod, milyen vagyok, ha nem alszom eleget, na meg, ha kellemetlen társaság vesz körül…

- Jó – felelte durcásan. – Akkor menj és aludj! Nem akarom, hogy miattad kirúgjanak!

- Én is így gondoltam –vigyorodtam el. – Jó éjt!

Felrohantam a szobába. Összeszedtem a pizsamának használatos hosszított pólómat és egy rövidnadrágot, majd a fürdőbe siettem. Forró vízben lezuhanyoztam – gondolván ettől még jobban elálmosodom. Úgy is lett, amint kiléptem és felöltöztem éreztem, hogy szemem egyre jobban csukódik le. A szobába érve már alig vártam, hogy lefekhessek. Pillanatok alatt elaludtam.

Reggel valami eszméletlen hangos csipogásra ébredtem. Az a nyavalyás óra! Fejemet a párna alá süllyesztve feküdtem tovább. De az a szörnyűség csak nem hallgatott el! Fogtam és lelöktem az éjjeliszekrényről, egy utolsó eltorzított nyekkenés és volt óra nincs óra. Boldogan süppedtem vissza az én kis álmomba. De, hogy soha ne legyen az, amit én szeretnék ismét felrázott valaki.

- Jó reggelt álomszuszék! Ideje felkelni – csiripelte vidáman Joyce. Csak tudnám mitől ilyen kis energiabomba.

- Hagyjál aludni – dörmögtem mérgesen. – Te akartad megnézni a filmeket, de most aludni akarok!

- Angelina! – sipította. – Ha nem kelsz, fel kirugdoslak az ágyból!

- Úgyse teszed meg – mormogtam még álomittasan.

Végül elhallgatott. Boldogan vettem tudomásul, hogy még aludhatok pár órát anélkül, hogy bárki is megzavarna. Hogy őszinte legyek tartottam Joyce bosszújától vagy visszavágójától. Nem igen szokott puha kezű lenni. De végül elvetettem magamban ezt a bizonyos aggodalmat és lassan, de biztosan kezdtem vissza süppedni álmomba. Egész addig jól ment, hogy valami hideg a nyakamba landolt. Sikítozások közepette ugrottam ki az ágyból. A hideg, ami a nyakamba landolt tulajdonképpen egy vödör víz volt, vagyis annak egy része, a többi Joy kezében volt a vödörben. Haragosan néztem rá, mint az oroszlán, akit felvertek álmából. Mutató ujjamat felemelve fenyegetőztem neki.

- Meg ne próbáld! – sziszegtem. Egyre közelebb lépett hozzám a vödör vízzel és szemei ravaszul csillogtak. Nem tetszett ez nekem… nagyon nem… - Utoljára mondom: MEG NE PRÓBÁLD! Te takarítasz fel!

- Két perced van – szűrte fogain keresztül – kettő perced arra, hogy elkészülj! Számolni fogom! Ha nem leszel, kész jön a következő adag!

- JÓ! – morogtam. – Addig légy szíves főzz egy kávét, mert még valahogy nem vagyok fent…

- Azt sejtettem – motyogta miközben lefelé ment a vödör vízzel.

- Ezt még vissza fogod kapni – kiáltottam utána.

A gitáromra néztem a sarokban, ami kis híján nyert egy fürdetést. Még szerencse, hogy a tok valamelyest takarta. Lassan oda léptem hozzá és végig simítottam mahagóni nyakán. Gyönyörű volt, és egyszerűen imádtam, mondhatni a gitározás az én nagy szerelmem, na meg a lovaglás tánc és a többi…

- Angelina! – kiáltotta Joy. – Alig maradt 1 perced… Gondolod, feltudsz öltözni addig míg én, felindulok a vödörrel?

- Ne merészeld! – kiáltottam vissza.

A szekrényhez mentem és kikaptam belőle egy farmert, ami rojtos, valamint egy PARAMORE feliratú pólót. Igen az egyik kedvenc együttesem volt, van jó pár remek számuk. Felhúztam a fekete tornacipőmet, majd a bőrdzsekimért nyúltam, és már rohantam is le a lépcsőn.

- Egy szerencséd – nézett fel rám a magazinból Joy, amit éppen nézegetett. – Kész a kávé, ott van a pulton. Kapsz még kerek TÍZ percet a fürdőszobában.

- Véletlenül nem akarsz ott állni mellettem, míg készülök? – horkantam fel a dadás módszerére.

- Te nem akartál felkelni – sóhajtotta.

Gyorsan megittam a kávémat, majd a fürdőbe mentem, hogy elkészüljek. Arcot mostam majd lekentem valamiféle tonikkal, és egy kis alapozóval. Egyszerűen csak kihúztam szemeimet alul felül, szempillaspirál és kész is voltam. A hajamat megfésültem, de a makacs hullámos tincseim csak nem egyenesedtek ki. Igazából nem zavart, de néha viszont azt kívántam bárcsak egyenes lenne – Joy szerint akkor úgy néznék ki, mint egy hosszú sörényű ló. Érdekes megfogalmazása miatt aznap hozzá is vágtam négy-öt párnát.

- Kész vagyok – léptem végül ki a fürdőből.

- Irigyellek – szólalt meg mosolyogva.

- Ugyan miért? – néztem fel rá. – Hidd el én nem irigyelem magam azért, hogy ilyen tulkok közé viszel.

- Tulkok? – nevetett fel, majd legyintve kifelé indult. – Majd, ha megismered, őket megváltozik a véleményed.

- Vagy nem – tettem hozzá miután kiléptem a házból.

Kint a ház előtt vártunk pár percet, míg Mike őkelme belibbent közénk. Joy mint aki meglátná a Messiást sietett oda hozzá. Én érzem szánalmasnak vagy tényleg az? Oké, tény kicsit túlzás, de elvégre rossz kedvem van. Álmos vagyok, fáradt vagyok és, bunkó vagyok! Vagyis ma… köszönhető Joyce-nak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ma nem fogom úgy kihúzni a napot, hogy nem húzok be valamelyiknek. A puszta gondolat, hogy itt vagyok, már idegessé tesz! Lassan én is oda ballagtam az édes ketteshez – komolyan, mint valami zombi. A zombik szoktak verekedni?

- Heló Angie – köszöntött Mike szikrázó mosollyal.

- Háj – flegmáztam, majd beszálltam a kocsiba. Láttam Mike kérdően nézett rám, majd Joyce-ra, aki csak annyit felelt:

- Rosszul ébredt.

- Jó hogy rosszul ébredtem – emeltem fel a hangom. – Nem tom’ te vigyorognál-e akkor, ha nyakon cuppantanának egy vödör vízzel…

Mike kacagott, miközben beszállt a mellettem levő vezető ülésre.

- Mike! Ha jót akarsz magadnak, tartsd vissza. Ma extra bunkó vagyok, nem akarlak megsérteni… téged is - tettem hozzá.

- Hallgass rá – tanácsolta Joy igen készségesen. – Ilyenkor bárkinek visszadumál… legyen az egy rendőr vagy színész, vagy a pasija…

- Elég lesz! – szóltam rá. – Értettük a lényeget. Mike csöndbe marad az én jelenlétemben.

- Úgy látom téged nagyon foglak kedvelni – vigyorgott rám Mike csibészesen. – Szerintem nagyon-nagyon jóba leszünk.

- Ezt gondold át még egyszer – kacsintottam rá. – Ha a mai napot kibírod velem, egye kutya barátommá fogadlak.

- Tetszik a stílusod – kacagott.

Joy közbe féltékenyen nézte a mi kis beszédünket. lehet, hogy neki is meg kéne próbálkozni ezzel az ördögi külsővel, avagy stílussal?
A forgatás helyszínére érve engem még jobban elfogott a pánik. No, nem azért mert hírességekkel találkozok, ó egyáltalán nem. Azért, hogy nehogy a rendőrség vigyen be az őrsre, amiért behúzok valamelyik öntelt alaknak. Vicces. Ugyan ki hinné, hogy ennyi méreg van egy ilyen kis emberbe, mint én? Jó… ez nem méreg, csak ballábas felkelés, amikor túl nagy a szám.
Megpróbáltam egy kis nyugalmat magamba szippantani amint kiszálltam az autóból. A helyszínen lévők egy emberként néztek ránk és követtek minket a tekintetükkel, amíg végig szambáztunk a helyszínen.

- Ezeknek meg mi olyan érdekes? – durcáskodtam.

- Semmi, csak újak vagytok – felelte tompán Mike.

- Angel kérlek szépen – nézett rám Joy könyörögve.

- Meglátom, mit tehetek, ha már olyan kedvesen felkeltettél – mosolyogtam rá, majd nagy lendülettel elindultam.

Hogy hová azt én sem tudom, csak tetszett, hogy Joyt durván elkapta a pánik a viselkedésem miatt. A pillanat töredék része alatt hagytam ott őket és tűntem el szemük elől.

- Heló – érkezett egy mélyebb hang valahol a hátam mögül. Villám gyorsan megpördültem és egy igen magas extrán kigyúrt fiúval néztem szembe, így szemlátomást egy 23-24-nek saccoltam. Fekete haja volt és sötétbarna szemei, aranyosan nézett ki. De az első benyomásom azonnal szerte is foszlott, ahogy megszólalt. - Te vagy az új kellékes, mi? – húzta fel szemöldökét, hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Hallgatásomat igennek véve belekezdett. – Oké, akkor légy szíves hozzál nekem egy kólát, egy szendvicset és keresd meg Davidet, mert szükségem van rá, ja és szólj Kristennek, hogy várom…

Nyugi Angie! Számolj háromig… akkor kezdjük: 1… 2… és DURRANOK!

- Oké Öcsém, akkor most bedugulsz és veszel egy nagy levegőt és elindulsz te megkeresni azt, amire szükséged van. Fogod a puccos kis köntösöddel magadat és elmész megkeresni David bácsit meg a nődet, ha annyira szükséged van rájuk. Nincs a homlokomra írva, hogy a csicskásod vagyok! Sem itt a jelen lévőkére…, hogy mersz egyáltalán így beszélni bárkivel is?! Ha nem tetszik fel is út le is út! Helló, viszlát, szevasz! – Nagy dühösen elindultam, hogy otthagyjam a kis felfuvalkodott csillagtök palántát. Láttam arcán, hogy egy kicsit elgondolkodik a viselkedésén és hirtelen zavart lett, mint akit megütöttek. Remélem jó nagy pofont kapott a maga módján.

Ahogy caflattam végig oda ahonnét jöttem egyre jobban kezdett megindulni bennem a harci láz. Még egy ilyen beszólás valamelyiktől és haza megyek. Ettől sokkal, hasznosabb dologgal is el tudom ütni az időmet, minthogy a csillagtök palánták beképzelt Mende-mondáit hallgassam a tökéletes kis puccos életükről.

Visszaérve Joy-hoz és Mike-hoz azt hittem megüt a guta, még két olyan srác állt ott és beszélgetett velük és Daviddel.

- Á, Angie! – üdvözölt mosolyogva David, a két fickó érdeklődve néztek rám. – Örülök, hogy újra látlak. Bemutatom neked Bronsont és Chaske-t.

- Heló – intettem nekik egyet illedelmesen.

- Kézcsókom-hölgyem – vigyorgott rám szemtelenül az egyik, furcsa ravasz csillogás ült szemeiben. Oké, Ő aranyos. – A nevem Bronson.

- Angie – feleltem mosolyogva.

- Chaske vagyok – mutatkozott be a másik.

- Merre voltál? – nézett rám Joy, mint aki szellemet lát. Úgy tűnik észrevette az arcomra kiülő kis morgást.

- Csak körül néztem – feleltem a fél igazságnak híven.

- Helyes – vigyorgott Bronson. – Ha van, kedved majd még mutatok neked pár dolgot. – Nem ejtettek a fejemre ezért egy cserfes válasszal kitértem a további párbeszédből.

- Fontolóra veszem az ajánlatodat – mosolyogtam rá.

- Oké gyerekek nekem mennem kell, sajnálom – szólalt meg a rendező, majd el is viharzott.

- Hé, Chaske – kiáltotta valaki, majd futva ért oda hozzánk. Arckifejezése döbbent lett, amikor meglátott engem. szinte biztos vagyok benne, hogy benne is egy kérdés forgott, akárcsak bennem: TE?

- Heló Taylor – üdvözölte mosolyogva az idősebb srác, majd felém fordult. – Jó, hogy jöttél. Szeretném bemutatni neked a lányokat, akikről beszéltek, hogy jönnek, vagyis akiről David beszélt nekünk. Joyce McLauren és Angelina…

- …a kellékes – vigyorogtam rá flegmán.

3.fejezet

HARMADIK FEJEZET

Két hét telt el azóta, hogy behúztam egyet Gereth Collins-nak, és hogy itt járt az a bájgúnár csapat. Az alatt a csuklóm is majdnem teljesen rendbe jött, már nem fáj annyira, sőt a sínt is levették. Igaz, még óvatosan kell vele dolgoznom, és nehezet nem is emelhetek vele. Joyce szinte minden nap átjött hozzám és segített valamiben. Én pedig időm nagy részét próbáltam a pályán tölteni, és figyelni Amon edzéseit. Jelenleg új zsokét kapott addig, amíg én lábadozok. A lány végül is elég szimpatikus az eddigiek alapján. Nincs benne semmi olyan ördögi, mint a legtöbb zsokéban, mikor megkapta Amont ideiglenesen biztosított róla, amint én jobban leszek és versenyképes is, Ő szó nélkül félre áll az útból. Mellesleg a neve Alexandra, és két évvel idősebb tőlem, első ránézésre senki sem gondolná, hogy lovas. Búza szőke haja, és kék szemeivel és vékony alkatával akár egy modell, vagy egy irodai munkára kitalált pláza ásza, s apuka pici lánya, aki ha csettint, máris mindent megkap. Ehelyett, Ő egy talpraesett, kedves laza lány, aki él hal a lovakért.

Csütörtökön elmentem a táncóráim egyikékre, amit még múlt szeptemberben vettem fel. Három és félórai kemény edzés után hulla fáradtan estem haza.

Péntek délelőtt épp reggelimet készítettem, amikor megcsörrent a telefonom. Bekapva az utolsó kóstolásra szánt falatot, és elzárva a tűzhelyet siettem a telefonomért. Joyce számát jelezte ki.

- Szia – köszönt vidáman, még meg sem várta, hogy reagáljak valamit, máris folytatta-; Este buli lesz a Knight-ban, lejössz?

- Nem is tudom – hebegtem, nem volt sok kedvem lemenni a csordultig telt klubba, ahol mostanság elég nagy a botrány.

- Ugyan már! Nem bánod meg! Ezen kívül Conor is ott lesz – unszolt továbbra is barátnőm, halkan felsóhajtottam.

- Joy tudod jól, hogy Conor engem nem érdekel, Melissa a barátnője…

- Viszont te érdekled Conort! – vágott közbe, újra barátnőm. – És Melissa és közte nincs semmi. A lány próbál rá tapadni, de Conor-t ez hidegen hagyja. A saját fülemmel hallottam Jersey-től. Gyere, el, kérlek! Már csak miattam is, tudod jól, hogy nélküled nem olyan jó a buli.

- Rendben – adtam meg magamat, sóhajtva. Szó mi szó, nagyon nem volt kedvem lemenni pont oda.

- Remek! Akkor nyolcra ott leszek nálad – közölte még velem, majd bontotta a vonalat.

Délután felében kitakarítottam lakásomat, majd az Amonnal közös fotóimat nézegettem. Előkerült néhány oly régi kép, még csikó korából, hogy akaratlanul is kicsordult néhány könnycseppem. Hihetetlen, hogy idáig eljutnunk. Hihetetlen, hogy abból a négy ballábas csikóból egy bajnok lett, és egy csapatnak mondhatjuk magunkat.

Végül aztán elaludtam egy magazin böngészésében. Fél hét körül ébredtem fel, amikor eszem vesztve készülődni kezdtem. Elmentem lezuhanyozni, hajat mosni, majd utána igyekeztem megfelelő ruhát választani. Egy szürkés csőszáru nadrág mellett döntöttem, valamint egy tengerkék és fekete szegélyekkel ellátott alkalmibb topp mellett. Hozzá egy fekete magas sarkú szandált húztam. Majd neki láttam a hajamat is elkészíteni végül egy kis sminket vittem fel a vászonra. Pont mire végeztem, akkor szólalt meg a csengő, kabátom felkapva nyitottam ajtót. Barátnőm várt, hatalmas vigyor kíséretében.

- Összeöltöztünk – állapította meg kuncogva, miközben bezártam az ajtómat és lefelé igyekeztünk. Ahogy jobban megnéztem öltözékét igaza volt, Ő is egy hasonló csőszáru nadrágot viselt egy szandállal és egy toppal, valamint bőrdzsekijével, ahogy én.

- Remélem most nem lesz olyan botrány, mint a múltkori – célozgattam, a múlt pénteki verekedős estére, ahol két pasi összekapott egy csajon, aki nem más, mint, az én legjobb barátnőm, aki épp itt ült mellettem az autóban.

- Nem tehetek róla, hogy népszerű vagyok – libbentette hátra búza szőke haját barátnőm, és egy utolsó elégedett pillantást vetett magára a visszapillantó tükörben, majd hátra dőlt az ülésen, és gyújtást adott.

Már kint a klubb parkolójában hallani lehetett a zenét. Joyce izgatottan várta, hogy belépjünk a már ismerős klubba. A klubban a fények kéken cikáztak össze-vissza, s ezzel megmutatván egy-egy ember arcát, míg a többiek csak sötét árnyékként mozogtak a táncparketten. Felmentünk az emeleti részre, ahol már a barátaink egy-egy kanapén ülve vártak minket. Előttük egy asztal amin, a paletta minden egyes színében pompázó ital volt. A szőke hajú fiú amint meglátott felállt és széles mosoly kíséretében, Joyce-t figyelembe sem véve kikerülte, majd előttem állt meg.

- Örülök, hogy eljöttél – mondta őszintén, majd arcomra adott egy puszit. Tulajdonképpen a számra szánta volna, csak én elrántottam, így az arcomra sikeredett neki. – Nagyon csinos vagy.

- Kösz – motyogtam egy halvány mosoly kíséretében. Majd derekamra font a kezét és az egyik kanapéhoz vezetett, ami üres volt. Leültem, majd sikerült elkapnom Joyce mindent tudó pillantását, mire én mosolyogva megráztam a fejemet.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte Conor, miközben a fülemhez hajolt, s igyekezett a hangos zenét túlkiabálni.

- Egy Acapulcot – feleltem mosolyogva. Majd újra rám villantotta ezer wattos mosolyát, amitől a lányok ölni tudnának és a pult felé sietett.

Joyce kihasználva az időt, hogy a szőke lovag eltűnt mellém ült, és vigyorogva kijelentette:

- Bejössz neki. Ez tény! Oda van érted!

Aprót bólintva nyugtáztam barátnőm meglátását, mikor visszatért Conor, kezében az italommal. Hálás mosollyal vettem át tőle, majd bele kortyoltam a hűs koktélba. Ezt még ő ajánlotta nekem a megismerkedésünkkor, és az óta is ezt szoktam inni, ha itt vagyunk az Ő kitűnő örömére.

- És, hogy van a kezed? – ült közelebb hozzám, majd egyik karjával átölelt.

- Most már egész jól – feleltem mosolyogva, majd újra bele kortyoltam az italomba. S éreztem, hogy a kezével elkezdi simogatni az oldalamat, és a hátamat.

- Nagyon csinos vagy – mondta elismerően.

- Te sem szégyenkezhetsz – megpróbáltam a lehető legbarátságosabban válaszolni bókjára, de csak ennyi tellett tőlem.

- Gyertek mennyünk táncolni – állt fel Jenna hirtelen, majd kézen fogva Brad-et lefelé indultak.

Conorral egy pillanatig egymásra révedtünk, de utána Ő is hasonlóan kézen fogott és lefelé vezetett. Lassan, de biztosan kezdtem érezni az alkohol jótékony hatását. Az agyam tompult, már nem járt minden félén. Ahogy felértünk a táncparkettre, az Adonisz pasi, aki most épp engem szúrt ki magának, azonnal hozzám simult és igyekezett felvenni a ritmusomat. Ahogy a számok egyre jobban pörögtek, mi is egyre bátrabban közeledtünk egymáshoz, és Conor is egyre merészebb helyeken ért hozzám. Amikor már tényleg nem bírtam tovább időt kérve tőle próbáltam megszabadulni tőle, mondván a mosdóba kell mennem. Két barátnőm társaságában léptünk le. S 10 perc után tértünk is vissza. Amikor leértem láttam félre vonult pár barátjával, és röhögcsélnek, így hát közelebb mentem hozzá. Joyce is mellém ért, és épp a végszóra értünk oda.

- Megvan a kiscsaj – röhögte a srác, akivel az imént kettesben voltunk. – Már csak annyi a dolgom, hogy haza viszem, és jönnek az események. A Pink Rum megtette a hatását.

A társaságban megláttam Matt-et, aki döbbenten nézett rám, és mint aki hinni sem akarna a fülének. Gyanakodva figyeltem arcát, de Ő mint egy bizonyításként megrázta fejét, hogy ehhez neki semmi köze. Nem akartam neki hinni, de Ő rám kacsintott és elindult felém. Ahogy oda ért elém, karjait a derekamra fonta és ajkait lágyan az enyémekhez értette.

- Jól szórakoztál drágám? – kérdezte mosolyogva.

- Ühüm… - motyogtam.

- Ő a te barátnőd? –kérdezte döbbenten Conor, mire Matt bólintott.

- Csak nem róla beszéltél az imént? – húzta fel szemöldökét, Conor hallgatását igennek véve, villanó szemekkel lépett elé és ingjét elkapva a képébe sziszegte - Ha még egyszer hozzá mersz érni, gondoskodom róla, hogy többet ne tudj ilyen szemét módon egy nővel sem elbánni.

Autójába ültetett, és hazafelé vitt. Én pedig könnyen szemekkel próbáltam túlélni az utat. Ennyire egy balfácánnak lenni… Miért is hallgattam Joyce-ra, vagy akár arra a tetűre? Matt keze a sötétben rátalált az enyémre, és bátorítóan megszorította. Könnyeimből felnézve láttam, hogy egy halvány mosoly fut át az arcán. A ház előtt leállítva autóját egy pillanatig tétovázott.

- Sajnálom, hogy tönkre tettem a péntek estédet – suttogtam, majd bocsánatkérően néztem rá. Hitetlenkedve nézett rám, majd közelebb húzódott.

- Te, ha akarnád, se tudnád tönkre tenni egy napomat se, mert szeretek veled lenni – vallotta be őszintén. – Sőt, ami azt illeti, én sajnálom azt, hogy volt valaki, aki így kibabrált volna veled.

- Kösz, Matt – mondtam egy őszinte mosollyal, - mindent köszönök.

Aprót bólintott, én pedig igyekeztem kiszállni az autóból. Alig, hogy sikerült Ő máris ott volt az oldalamon.

- Szeretném tudni, csak, hogy biztonságban felérsz.

- Matt, a harmadikon lakom. Mi baj érhetne? Ha fel szeretnél feljönni hozzám, inkább csak kérdezd meg, ne pedig kertelj – nevettem el magamat végül.

- Útálom, hogy így ismersz – fújtatott, majd ajkába harapva rám nézett. – Felmehetek?

- Persze – feleltem, - te bármikor.

- Szavadon foglak! – mondta vészjóslóan.

Ahogy felértünk az emeletre, én hosszasan kutakodni kezdtem a táskámban a kulcsaim után, amit Joyce dobott bele, amikor kifelé igyekeztünk. Mire oda értünk az ajtómhoz már meg is lett. Útközben azért figyelmeztettem Matt-et, hogy nem leszek valami túl nagy társaság, de Ő csak nevetett egyet és legyintett. Mondván: Neki bőven elég, ha velem lehet.
Amíg én átöltöztem addig Ő kényelembe helyezte magát kanapémon. Magamra kaptam egy kényelmes melegítőt és annak felső részét és kimentem hozzá.

- Kérsz valamit inni? – kérdeztem tőle udvariasan.

- Egy kávé jólesne – masszírozta meg orrnyergét, majd esdeklően nézett rám.

- Ami azt illeti nekem is jól jönne egy kevés – ásítottam nagyot, majd a konyhába mentem, hogy felrakjak egy újabb adagot a kávéfőzőbe.

Az agyam még mindig tompult volt, még mindig éreztem az alkoholt. Legszívesebben hideg vizes zuhannyal keltettem volna magam fel.
Amíg elnéztem a tv-vel babráló Matt-et, önkéntelenül is elmosolyodtam. Nagyon kedveltem ez a fiút, Ő volt az egyetlen fiú, akihez szorosabb barátság fűzött. Mintha a bátyám lett volna. Nagyjából három évvel lehetett idősebb tőlem, sportos izmos alkata volt. Szemei barnák, ami jól ment „világos” barna hajához. Amint lefőtt a várva várt kávé egy-egy csészébe töltöttem és az enyémbe három kanál cukrot tettem, míg az övébe semmit. Ő tisztán szerette.
Kivittem a két gőzölgő csészében lévő kávét, az egyiket az ő kezébe nyomtam, de Ő pont akkor, meg amikor a kezem is ott volt. Egy ideig elidőzött egymáson a tekintetünk, majd egy szégyenlős mosoly kíséretében elhúzódta, hogy a kanapé másik felébe üljek, lábaimat felhúztam. Testem felé irányult. Egy TV csatornára kapcsolt, ahol éppen azok a sztárok voltak középpontban, akik minket is meglátogattak. Kávénkat szürcsölgetve hallgattuk bájgúnár szövegeket.

- Nem irigylem őket – szólaltam meg egy idő után, kérdően nézett rám.

- Mert?

- Mert ami azt illeti nincs is életük. Nem tudhatják, ki miért akar velük lenni: a hírnevükért, pénzükért, vagy önmagukért. Sőt, érzéseiket sem merik felvállalni mások előtt. Főleg egy olyan ember előtt, aki úgymond alacsonyabb rangú, mint Ők.

- Nem csak a sztárok vannak így, Angel – köszörülte meg torkát a fiú, majd látva kíváncsiságomat, a csészéjét lerakva az asztalra közelebb húzódott hozzám, hogy elvegye az enyémet is és ugyan úgy az asztalra helyezze. – Vannak emberek, akik szintén titkolják érzéseiket mások előtt, mert félnek, hogy azok mit fognak szólni hozzá. Ha bevallaná, mondjuk a legjobb barátnőjének, hogy többet érez iránta, mint szimpla barátság, akár tönkre is teheti azt, mivel a lány visszautasítja. – Tyűha, kezdtem sejteni, hogy ez élő példa akar lenni, és célzatos. Jobb óvatosabban tapogatózni ebben a témában.

- De lehet, csupán azért utasítja vissza, mert nem akarja elveszteni úgy, mint barátot, mert fontosabb attól neki.

- De honnan tudja, hogy elveszítené? Lehet, hogy egész más lenne köztük… - mielőtt még befejezte volna közelebb jött hozzám, arca az enyémtől pár centire. – Honnan tudod, hogy elveszítenénk egymást, ha még csak esélyt sem adsz?

- Azt hiszem, most jobb, ha elmész – motyogtam, és igyekeztem kimászni a kínos helyzetből.

- Biztos vagy benne? – kérdezte incselkedve, leheletét ott éreztem az arcomon, majd, mint egy tüntetőleg félre toltam és felálltam.

- Igen, biztos. Te is ittál, én is. Nem jó dolog most így bele vágni egy olyan dologba, amit később megbánhatunk.

- Csak te bánnád meg – állt fel, majd kabátjáért nyúlt, majd egy gúnyos – szomorkás arckifejezéssel visszafordult. – Én biztos nem.

Én még mindig bénultan álltam ott és csak vártam valamire. Aztán az ajtó hangos becsapódása jelezte, hogy Matt tényleg elment. Fejem hátravetve vettem egy mély levegőt, majd a szobámba mentem, hogy lefeküdjek aludni.
Reggel verőfényes napsütésre ébredtem valamint valami megmagyarázhatatlan finom illatra. Azonnal ki is ugrottam az ágyból és lustán, nyújtózkodva indultam meg kifelé. Nagyot ásítva léptem ki a konyhába.

- Hát te meg mit keresel itt? – kérdeztem még mindig ásítozva legjobb barátnőmet.

- Jöttem hozzád – vigyorgott.

- Te aztán nagyon kipihent vagy! Csak tudnám miért. – Közben megéreztem tompultságom másik okát. A fejem rendkívül fájt. – Áu! Adj egy kávét légy szíves! Arra lenne most a legjobban szükségem. – Majd a pulthoz ültem, és ráhajtottam a fejemet. S közben Joyce átadott egy bögre kávét a konyha felöli pult oldaláról.

- Várj, amíg megtudod a hatalmas hírt! – lelkendezett vidáman Joyce.

- Elrabolták az ufók Conor-t? – kérdeztem fapofával, s csukott szemmel.

- Nem! Sokkal jobb!

- Megölték?

- Ugyan de hogy!

- Ejtették? Őt is átverték?

- Nem.

- Akkor nem értem, mi lehetne ezektől jobb… - morogtam, álmosan.

- Várj! Nem akarom lelőni, már most a hírt. De előtte egyél! – Tolt elém egy tányértojás rántottát.

Nem nagy életkedvvel, de azért elnyámmogtam az elém tolt ételt. Közben pedig hallgattam Joyce „élete legvadabb” estéjének történetét. Ami tulajdonképpen nem állt másból, mint hogy a szeretett pasijával bulizhatott, akit már hónapok óta kinézett magának. Én pedig üres ábrázattal minden egyes mondatára bólogattam. Úgy éreztem magam, mint az autó dísznek szánt bólogató állatfigurák.

- nem lennél egy picivel bőbeszédűbb? Fél órai szóterményed: „ühüm” „aha” ”Aha?”.

- Bocs, nem igazán vagyok toppon ma reggel – magyarázkodtam gyorsan, majd kellemesebb témára akartam terelni a beszélgetésünket. - De azt hittem be akarsz jelenteni valamit.

Erre aztán felcsillant a szeme. Olyan ábrázata volt, mint amikor egy kisgyermek megkapja élete első háziállatát. Ebben benne lehet Mr. MCLauren. Akármibe lefogadom!

- Szóval, mivel apuval úgy is nagyon ritkán találkozunk, és most hétvégén is találkoztunk volna, de Ő lemondta egy kongresszus miatt. S mit mindig, hogy kárpótoljon küldött nekem egy ajándékot. Ami most nem más, mint: egy film forgatására jegyek.

- Mi van? – néztem rá bambán, miközben két jegyet lóbált.

- Hát csak nem gondoltad, hogy nélküled megyek Vancouver-be!

- Mi? – kérdeztem még most is kábultan, majd mikor felfogtam egy oktávval feljebb ugrott a hangom. – Mi? Vancouver-be? Nem lehet… nekem… nekem versenyeim vannak. Nem hagyhatom épp most itt Amon-t. Emellett van egy csomó elintézetlen dolgom!

- Ugyan már Angel! Ne keress kifogásokat állandóan! Alexandra vigyáz a lóra, milyen elintézni való? Ráérsz! Lazíts egy kicsit! Csak két hétről lenne szó, ha esetleg nem tetszene, bármikor visszajöhetsz, de kérlek, ne mondj nemet, még rá láthatatlanba! Gyere el velem, kérlek! Én is mindig melletted voltam bármiben!

- Rendben – adtam meg magam barátnőm unszolására. Mire barátnőm hatalmasat sikítva ugrott oda hozzám, hogy megöleljen, csakhogy én kibillentem az egyensúlyomból és leestem a kanapéról a földre. – Elmegyek, ha addig nem törsz össze teljesen.

- Hoppá! Bocsi - kuncogott.

- Tulajdonképpen, mikor is indulunk Vancouver-be? – tettem fel nem törődvén a kérdést, de barátnőm hamis mosolya kezdett aggasztani. – Joyce…

- Ma éjjel, tizenegykor.

- Csúcs szuper! Akkor van úgy kb… tizenegy-tizenkettő órám arra, hogy elrendezzek mindent, vásároljak és bepakoljak! - Szisszentem fel, majd morogva felálltam.

- De ugye nem hagysz cserben? – kérdezte már-már kétkedve.

- Nem, elmegyek veled. Csak előbb el kell intéznem pár dolgot.

- Remek! Akkor kettőre itt leszek érted, elmegyünk bevásárolni.

Aprót bólintottam, majd elindultam szobámba felöltözni. Sietve kapkodtam magam, majd Joyce kíséretében elindultam lefelé a lépcsőkön. Joyce-t hazavittem saját kocsijával, majd kölcsön adva nekem azt elrohantam a lovardába. Ahogy tudtam siettem, hogy elrendezzek mindent. Ki akartam kerülni egy kínos találkozást Matt-el. Az irodában nem volt senki, ahogy az istállóban sem. Végül utam a versenypályához vezetett, ahol megtaláltam Mr. Coop-ot.

- Jó reggelt! – köszöntem oda mindenkinek, aki nem más volt, mint két zsoké és a trénerem. – Mr. Coop, beszélhetnénk?

- Persze, kedvesem – majd kezét vállamra helyezve elindult velem felfelé az irodába.

- Szeretnék kivenni még pár hét szabadságot, ha nem bánja – kezdtem bele mondandóba.

- A kezed miatt? – kérdezte gyanakvóan, s homloka ráncba szaladt.

- Az miatt is – feleltem az igazságnak híven. – De, a barátnőm elmegy két hétre Vancouver-be és szeretné, ha elkísérném, mert nem akar egyedül elmenni. Szóval, ha nem bánja, akkor vele tartanék. De mondhat nemet is – Őszintén megmondom, nem bántam volna, ha azt mondja nem.

- Nem persze, menny csak nyugodtan! Az orvosi jelentésed megkaptam és abban is még az volt, hogy nem állsz kész egy versenyre a karoddal. Ne aggódj Amon, miatt meglesz Ő Alexandrával.

- Köszönöm. Akkor két hét múlva találkozunk.– feleltem egy bágyatag mosoly kíséretében, majd kifelé indultam, de az ajtóban megálltam. – Megkérhetném, hogy Matt-nek ne szóljon róla, hogy hol vagyok?

- Lakat a számon! – kacagott fel halkan, majd arca aggodalmas lett. – Minden rendben a fiam és közted? Reggel egy kicsit furcsa volt.

- Igen, persze. Minden a legnagyobb rendben – fülletettem aprót, pedig tudtam semmi sincsen rendben. Majd még egyszer elköszönve a Trénertől elindultam visszafelé.

Utam most egy kedves ismerőshöz vezetett. A reggeli napsugár csodásan megvilágította pej szőrzetét. Aprót füttyentve adtam tudtára, hogy itt vagyok, s felkapva okos fejét oda ügetett a karám széléhez. Én pedig mielőtt oda ért volna bemásztam hozzá. Ahogy oda ért, meleg-puha orrát a kezembe nyomta és nagyokat szuszogott.

- Légy nagyon-nagyon jó fiú! – simogattam meg fejét. – Amíg távol leszek, ne legyen rád semmilyen panasz! S nyerj jó sok versenyt! Több van benned, mint amit sokan gondolnak, ezt már múltkor is bizonyítottad, úgy, hogy kérlek, tegyél meg mindent, hogy még büszkébb legyek rád! – majd orrára adtam egy apró puszit. – Ígérem, amint haza jövök, csak a tied leszek, és neki látunk a verseny szezonnak! De addig is, maradj meg a jó tulajdonságaidnál és szívasd sokat a fiúkat! ó, és még valami: Adj bele mindent a versenyen! Alexandra jó lovas, vigyázz rá, és hallgass rá.

Tudom, totál hülyén hangzik, hogy egy lóhoz beszélek, de úgy érezem ő mindent megért. Minden ló, mindent ért.
S ő bizonyságát adva szavaimnak fejét fel-feldobálva a levegőbe bólogatott. Tiszta értelem ez a ló! Mindig is egy értelmes lény volt, sőt csalafinta, furfangos és szivatós!
Fejét a vállamhoz nyomta, mintha csak meg akarna ölelni, én pedig átöleltem azt. Újra nekem dörgölődzött, akár egy macska.

- Légy jó, és vigyázz magadra! Sietek vissza – pusziltam még meg utoljára, majd nyakát is átöleltem. Majd megpaskolva magára hagytam a szele burdi csikót.

Ő pedig vidáman ügetett vissza, másik két egyéves társa mellé, s nagy játékba kezdtek.
A parkolóba szinte rohantam vissza, s haza is hasonló tempóval mentem. Otthon szóltam a ház tulajdonosának, hogy két hétig nem leszek itthon, szóval ne keressen. A nagyja halmijaimat elkezdtem becsomagolni, majd csengett a telefonom. Joyce számát jelezte ki.

- Szia, mond – szóltam bele zihálva, majd kapkodva szedtem össze néhány ruhát.

- Mond, hogy nem gondoltad meg magad – kérlelt vészjóslóan, mire akaratlanul is felkuncogtam és átvettem a másik kezembe a telefont.

- Joyce! Nem gondoltam meg magam. Egyébként milyen film forgatására is megyünk? – kérdeztem érdeklődve.

- Ööö… nem tudom. Apa meglepetésnek szánta – motyogta zavartana vonalba.

- Ugyan Joyce ott van a jegyen rajta! Basszus! – ekkor jutott eszembe az aprócska momentum, ami teljesen ki ment a fejemből. – Nincs pénzem repülőgépjegyre! Meg egyáltalán az már előre le kellett volna foglaltatni!

- Ne aggódj, butus! Apám azt is elintézte, ennyi csupán a haszon abból, hogy hónapokig nem találkozol apáddal – sóhajtott fel, én pedig hogy egy kicsit feldobjam egy másik témát hoztam fel.

- Mikorra mennyek érted? A kocsid nálam van.

- Akár most is, én készen vagyok a nagyja pakolással. Hát te?

- Én is, majd csak az új cuccokat kell becsomagolnom, és részemről kész.

- Rendben, akkor… úgy tizenöt perc múlva találkozzunk nálunk – döntötte végül el, majd bontottuk a vonalat.

Még pár dolgot elpakolásztam, majd felöltöztem egy másik ruhába, hogy elmenjek Joyce-ért. Nagyjából három és fél órát vásárolhattunk, amikor már hulla fáradtan haza estünk. Újra neki láttunk pakolászni, s azokat a holmikat is eltettük, amiket megvettünk. Én például vettem egy „kobold” sapkát, egy kesztyűt és egy bőrdzsekit. Meg pár pólót és farmert.
Közben Joyce apja telefonált, hogy a gépünk mégsem tizenegykor, hanem nyolckor indul. Körülbelül úgy fél óránk volt kiérni a reptérre. Nekünk nem is kellett több rohantunk oda.

- Remélem, időben oda érünk! – motyogta halkan Joy, majd még jobban rálépett a gázra.

- Joy! Felesleges ennyivel menned, mert még a végén kinyírod magunkat! Lassíts, kérlek!

Ahogy leparkoltunk az autóval a reptéren és kivettük a csomagokat, majd leadtuk a kocsi kulcsot a portán, hogy Mr. MCLaurennek oda adják, már rohantunk is a pénztárhoz.

- Két jegy Vancouver-be – lobogtatta meg jegyeinket a szőke lány, aki zihálva könyökölt a pulton. A nő kisebb gúnyos mosoly kíséretében felnézett ránk, majd a számítógépén kezdett el kattogtatni.

- Mrs. MCLauren és Mrs. Portman? – nézett fel ránk, mi pedig heves bólogatásokkal jeleztük igenleges válaszunkat. – Rendben, meg is volnánk. Mehetnek! Sok sikert Vancouver-ben! – kiáltott még utánunk, mert mi szélsebesen sietni kezdtünk a gép felé.

Közben poggyászunkat is leadtuk, amiket a gépre visznek. Kifulladva foglaltuk el helyeinket a repülőgépen. Joyce, majd ki ugrott a bőréből az izgalom miatt. Majdnem egész végig azt hajtogatta az úton, hogy milyen jó lesz majd ott nekünk. Én meg csak remélni tudtam.
Őszintén ez az út remélem jó lesz arra, hogy egy kicsit helyre hozzam az életem és a mérleg megfelelő oldalára billentsem. S egy kicsit kikapcsolódjak a szürke Los Angeles-i napjaimból. Sokan azt gondolnák, őrült vagyok, hogy így vélekedek, L.A-ról pedig egy idő után tényleg kezd nyomasztó lenni az őrült városi hangulat, hogy az emberek állandóan csak rohangálnak, s nincs megállás. Sőt talán azon is dűlőre jutok, hogy mihez kezdjek az életemmel, melyik egyetemet pályázzam meg stb.. stb. Bár az egyetemek megvannak, de még nem adtam be sehová a jelentkezésemet. S talán Matt-nek és nekem is jót tesz az, hogy egy ideig kerüljük egymás társaságát, egyszóval kiszakadok a burokból.
Az út felénél sikerült elaludnom, Mp3-ammal a fülemben. De mielőtt azonban földet értünk volna felébredtem és kíváncsian figyeltem Vancouver arculatát. Fentről igazán ígéretesek nézett ki, s barátságosnak. Talán sikerül megkedvelni ezt a helyet és jól is fogom magam érezni.

Ahogy a repülőgépünk földet ért, furcsa izgalom fogott el. Láttam Joyce arcára kiülő hatalmas vigyort és örömöt, ami csakhamar rám is átragadt. A repülőről eleinte nehézkesen szálltam le, hisz minden egyes végtagom elgémberedett.
A reptér csak úgy sürgött forgott, mint egy hatalmas hangyaboly apró lakóval. Útközben felvettük csomagjainkat, s igyekeztük megtalálni a kalauzt, akit elméletileg értünk küldtek. Csakhamar ez is sikerült, vagy talán nem is olyan hamar…

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem küldtek senkit? – kérdeztem csípősen, miközben már vagy három órája ott dekkoltunk egy padon, s közben lábammal ütemesen dobolni kezdtem. A reptér is lassan üresedni kezdett.

- Nem értem – kántálta újra Joyce. – Azt mondták, hogy itt lesznek.

- Hát… én itt nem látok senkit! A szó szoros értelmében senkit!

- Jól van, na! Én nem tehetek erről! Apu szerint itt fog várni minket – majd elővett egy papírt és hangosan felolvasta a nevet, - Michael.

- Csak… csak… találkozzam ezzel a Michaellel – szitkozódtam s közben elképzeltem, ahogy fejbe verem.

- Azt hiszem erre lesz lehetőséged – vigyorodott a mellettem ülő lány és sejtelmes mosolyával, az ajtó felé intett. – Nem is olyan rossz. – Vizsgálgatta már-már vérlázító szemtelenséggel a férfit, aki felénk sietett. Alig lehetett idősebb Joyce-nál egy-két évvel.

- Elnézést a késésért, hölgyeim – jött oda végre hozzánk. –Ti ugye Joyce, és Angelina vagytok?

- Személyesen – lépett előre az említett lány. Komolyan, mint egy éhes nőstény, aki pasira vágyik. Joyce…

- Remek – felelte a fiú szégyenlős mosollyal az arcán. – A nevem Michael, én leszek a kísérőtök, akire bármikor számíthattok, míg itt vagytok – mutatkozott be illedelmesen a fiú. – Akkor, ha nincs más, akkor mehetnénk.

- De a csomagjaink – szabadkoztam gyorsan, de ő közbe vágott.

- Azt már elintéztük James-el. – Mosolya vérlázító volt, s Joy irigykedve nézett rám. Pedig be kell, hogy valljam semmi különlegeset nem láttam a srácban.

Útközben elég sok mindent megtudunk Mike-ról – ugyanis megkért, hogy szigorúan csak így szólítsuk. Nem szerette a Michaelt, az mindig is olyan fontoskodónak tűnt neki… Szabadidejében, szörfözik, fut, vagy valamit sportol és egyetemre jár. De fogalmam sincs melyikre, mert össze folytak előttem a szavak, amikor megláttam nagy betűkkel hova is jöttünk.

Villámló szemekkel Joy-ra néztem aki félénken elmosolyodott azzal a : „Ne ölj meg kérlek!” – mosollyal.

- Még, hogy nem tudod hová jövünk! – morogtam, amikor kiszálltunk és elhaladt mellettünk.

- Nézd a dolog jó oldalát: legalább újra látod őket – sietett el gyorsan mellettem, hogy utolérje Mike-ot.

Bőrdzsekim mélyére süllyesztettem kezemet, s piros kockás sálamba próbáltam még jobban fúrni államat. Ördög és pokol, hová kerültem? A pokol szó valahogy stimmel, egyértelmű! Ez a pokol!