meglepetés

Tátátádááám! =D
Elkészültem az előzetessel, ami kissé hosszú lett de hát ettől jobban felkeltem az érdeklődést...:P nem de?:)
Véleményeket kérek!! :) Egészen friss, 2-3 órája lettem vele készen. :) Eredeti tervem az, hogy a következő fejezettel hozom, dehát nem bírtam ki odáig. =) Na nem is szaporítom tovább a szót, tessék nézni és kommentelni!

A legújabb:




És az 1 hónapos( -a lovas rész jobban kifejtve-):

5.fejezet - vegyük fel a pléhpofát

Sziasztok! Megérkeztem a húsvéti ajándékommal nektek! Remélem tetszeni fog és várom a véleményeket! ;D Bocsánat a késésért.

Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4

ÖTÖDIK FEJEZET

Vegyük fel a pléhpofát

Fantasztikus bemutatkozásomat követően elvonultam, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Átkozom azt a napot, amikor bedőltem Joyce-nak! Lassan végig sétáltam a parton és csak bámultam ki a fejemből. Egy partszegélyhez értem végül és bámultam le a tengerre. Ahogy végig néztem a vadul száguldó hullámokra hirtelen én is visszavágytam a nyeregbe. Mindennél jobban a pályán akartam lenni. Élvezni a szabadságot, az adrenalint és a száguldást. Amon jutott eszembe: Vajon mi lehet most vele? Meg van egyedül? Alex kedves vele? Istenemre reméltem, hogy tudja, mekkora tétje van most a versenyeinek, mert ha elcseszi, az egészet én saját kezűleg tekerem ki a nyakát!
Merengésemből egy hang szakított ki, aminek következtében összerezzentem. Teljesen elgondolkodtam és meg is ijesztett. A telefonom még háromszor, négyszer megrezzent, mikor végre felkaptam. A szívem a torkomban dobogott a kijelző látván.

- Shanon! – mondtam boldogan mikor felkaptam a telefont.

- Szia, Angel! – kuncogott fel a vonal végén. – Én is örülök neked! Megérkeztetek már?

- Igen – feleletem csendesen egy cseppnyi szomorúsággal. – Egy napja körülbelül.

- Ó, értem. Mesélj, hogy vagy?

- Köszönöm jól. Képzelheted milyen itt… - morogtam. – Bárcsak otthon lehetnék! Igazán nincs más vágyam, mint, hogy újra a pályán legyek.

- Ennyire rossz ott? – kérdezte hangjában némi együttérzéssel.

- Hát… ha a bunkó beszólásokat nem számoljuk, akkor jó. De ez itt nem az én világom.

- Angie – sóhajtotta. – Ismerlek már egy ideje, és jól tudom, hogy most hova húz a szíved, mégis arra kérlek, maradj egy picit és pihenj.

- Ezt meg mégis, hogy érted? – kérdeztem komoran. Hangjából valami egész furcsát véltem kihallani, amitől a hideg kirázott. Mintha valami történt volna.

- Az orvosok elküldték a csuklódról készült leleteket – mondta egész halkan. – Angie, nem valami biztatóak. A csuklód komolyan megsérült. Mattel úgy gondoljuk ez nem csak Gereth miatt történt. Valószínű, ahogy verseny közben történt az a baleset, a csuklód már akkor megrándulhatott, és a Gerethnek adott pofon csak pont volt az i-re.

- Ez nem lehet… - motyogtam. – Nem is fáj. Semmit nem érzek. A fájdalomcsillapító szedését is abbahagytam. Talán, ha 3 napig, ha szedtem, vagy még annyi sem. Nem fáj…

- Ang, lehet, hogy nem fáj, viszont ha terheled és megerőlteted, eltörhet- mondta ki a nyílt igazságot, amitől legbelül én már rettegtem. – Pihentesd egy kicsit, ne terheld semmivel és meglásd egy két-hét és helyre jössz.

- Rendben van – sóhajtottam.

- Táncot is felejtsd el! – figyelmeztetett. – Tudom jól miből áll nálad, meg az eszetlen bandádból… szaltók, és a többi… ezeket kérlek, hanyagold egy picit.

- Na, nem mintha akartam volna táncolni, de rendben megértettem. – Adtam meg magam fújtatva.

- Egyébként mesélj, mi van Amonnal? Hogy boldogul? Ugye nem szemtelen veletek? – daráltam szinte egy szuszra kérdéseimet.

- Nem – kacagott fel szabadon. – Tulajdonképpen igen kedves. Most egyelőre pihen. Alex-el tegnap egy picit játszadozott, ezért most hagyjuk egy kicsit, had hűtse le magát és, had szokja meg, hogy most más lovagolja.

- Remélem, Alex tudja kezelni – motyogtam inkább magamnak mintsem neki. – Shanon, kérlek, ha bármi van Amonnal szóljatok. Ne az utolsó pillanatban! Ha nem bírtok vele, akkor hívjatok fel. Ti is tudjátok, nagyon jól nálam jobban egyikőtök sem ismeri, én tudom, mi kell neki. Szóval… ha történne esetleg valami…

- … akkor azonnal hívunk – nyugtatott meg kedvesen. – Ne aggódj Angie! Amon jó kezekben van. Matt odafigyel rá. Különösen azért, mert a te lovad.

- Aha… egyébként, Matt, hogy van? – kérdeztem váratlanul. – Nincs kiakadva, amiért leléptem?

- Nincsen. Igazából Jimmel megegyeztünk, hogy egyelőre nem szólunk neki arról, hogy hol vagy. Úgy tudja, a nagymamádat látogatod meg Mesaban.

- Huh. – A megkönnyebbülésemnek hangot is adtam.

- De mikor mondod el neki, hogy mégis hol vagy?

- Nem tudom, Shanon – mondtam őszintén. – Hamarosan elmondom neki. Úgysem bírom ki, hogy ne beszéljek vele és ne hallgassam a hülyeségeit.

- Hm, szóval hiányzik?

- Persze, hogy hiányzik! – vágtam rá azonnal. – Lassan négy éve ismerem. Nem is tudom összeszámolni a két kezemen hányszor húzott már ki a bajból és állt mellettem, ha kellett.

- És másrészről? – tapogatózott finoman.

- Shan! – mondtam miközben egy mély levegőt vettem. – Tudom, hogy az unokaöcséd, és jót akarsz neki meg minden, de hidd, el jobban jár nélkülem. Nem én vagyok az a személy, aki neki való lenne. Tudod, milyen vagyok, vannak zűrös dolgaim és egyébként sem illünk össze.

- Ezt ki szerint mondod? - tette fel kérdését hangjában egy cseppnyi felizzással. – Ne hitegesd magad ezzel Angie!

- Most mennem kell – szakítottam félbe mondta végén, hisz úgy is tudtam mondaná tovább, de meg akartam menekülni a kínosabbik résztől. – Még hívni foglak, megígérem, csak most muszáj mennem.

- Rendben. Vigyázz magadra! És fontold, meg amit mondtam! – búcsúzott el, miközben egyszerre mormoltuk egymásnak: - Szia.

Tehetetlenül álltam és bámultam magam el. Nem hitegettem magam, – legalábbis ezt gondoltam – így volt. Matt és én a szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Jól kijövünk meg minden, a munka is nagyon klasszul megy, de ebben kimerül a dolog. Nem igazán jártam vele sehova sem bulizni, sem semmi különös. A lovakon kívül nem volt semmi közös dolgunk együtt. Helyes srác volt, imádtam, de nem tudom miért, nem úgy, ahogy azt sokan várnák tőlem, beleértve őt is.

- A belépőd hatásos volt – jegyezte meg valaki a hátam mögül. Meg sem fordultam, de már is éreztem, hogy mulattatja a dolog.

Hanyagul megfordultam, hogy mégis lássam vendégem arcát. Az a srác volt, aki megnézte a kezem, anno pár hete. Úgy vigyorgott, mint a vadalma. Szemöldököm kihívóan felhúztam, majd ismét visszafordultam a tengerre.

- Neked is hello – vetettem oda.

- Szia – lépdelt oda mellém. – Nos, min akadtál ki ennyire?

Óvatosan oldalra sandítottam, hogy lássam arcát. Komiszul vigyorgott, mint egy kis kölyök. Őszintén megmondva őrültem neki, hogy nem kezd rögtön minden féle hülyeséggel kínozni, csupán egy egyszerű kérdése van.

- Még kérdezed?

- Hé! Kérdésre, nem ér kérdéssel válaszolni! – tettetet felháborodóságot színlelt, majd komolyan rám nézett. – Na, komolyan! Mi akasztott ki…

- Azon kívül, hogy itt kell lennem köztetek, ahelyett, hogy versenyekre készülnék? – néztem rá durcásan, mire értve a célzást egy mosolyt próbált elfojtani és bólintott. Nekem meg újra eszembe jutott az a tökkel ütött színész, aki csicskás módjára beszélt velem. Rögtön mérgesebben fojtattam. – Ja, és ne is beszéljünk rólatok, a megtestesült kedvességekről! Akik csicskásnak nézik az összes embert!

- Találkoztál Taylorral – állapította meg gyorsan. Meglepett, hogy így tudja. Szóval ilyen a srác maga… „Honnan veszed?” című pillantással néztem rá. – Ma reggel egy kicsit nyúzott volt a gyerek, nem csodáltam volna, ha valakibe beleköt.

- Nem kötött belém – szűrtem fogaimon keresztül.

- Akkor?

- Semmi. Csupán finoman érzékeltette velem, nem tartozunk egy súlycsoportba. – Majd sarkon fordultam és igyekeztem visszafelé.

- Most mér’ rohansz el? – futott utánam gyorsan, és igyekezett lépést tartani velem.

- Nem rohanok, csak elmegyek, vissza – mondtam miközben leszegett fejjel igyekeztem gyorsabb lenni a srácnál.

A srác némán a nyomomban lihegett, még szóra sem méltattam. Zavart néhány dolog. Túlságosan is.
Lassan visszatrappoltam a forgatás helyszínére. Mike vett észre elsőként, direkt nem szólt Joyce-nak, aki nem tudom hol volt, mert a nem volt a srác közelében. Széles vigyorral az arcán ért oda hozzám. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi ilyen vicces, de inkább lehalkultam. Közben Mr. izompacsirták gyülekezete is a nyomába eredt. Most jöjjön erre egy busz, és én vigyorogva vetem magam elé!

- Jé, kijön itt – vigyorgott Mike. – Ne aggódj Tay elrepült.

- Halleluja! Remélem az Anktartiszig meg sem áll! – forgattam szemeimet.

- Azért akkora mákod nincs – kuncogott – mellesleg Joy élesíti a körmeit. Ki akarja tekerni a nyakad.

- Jajj, de cuki – gúnyolódtam. – Hol találom? Térden állva könyörgök, majd neki, hogy tegye meg. De előtte alaposan seggbe rúgom amiért…

- Amiért?

- Lényegtelen – sóhajtottam már magamban.

- Oké, most megteheted – biztatott Mike. Komor arccal néztem fel rá, értetlenségemre csak hátam mögé mutatott. – Ott jön.

- Ó, anyám borogass – nyögtem Joyce vörösen pompázó fejére. – Felfogadlak most azonnal testőrömnek. Vállalod a nemes feladatot? Hát persze. Kapsz 10 dolcsit.

- Minek nézel? Egy 16 éves kamasznak?

- Igen, pontosan! - morogtam. – Egy 16 éves kamasznak, aki túl sok izomnövelő micsodát szedett, és megnőtt.

- Ne legyél ilyen kedves! Még a végén beléd szeretek – ugratott mosolyogva.

- Csak azt ne! – forgattam szemeimet játékosan. – Kapsz 11 dolcsit, ha most megmentesz.

- Egye fene – sóhajtotta viccesen. – Nem kell a pénzed, de az adósom vagy.

- Értettem, főnök – szalutáltam egy mosoly kíséretében.

Magamat már lélekben készítve vártam, hogy Joyce oda érjen hozzám. Első pillantásra nem tudtam volna megmondani, mitől ilyen vörös a feje. Talán azért mert sietett? Vagy, mert ennyire mérges rám? Mindenesetre felkészültem a legjobbakra, hogy mérgében hazaküld.

- Te mégis hol a fenében voltál? – kérdezte tőlem enyhe nehezteléssel hangjában. Figyelmemet mérge sem kerülhette el.

- Körülnéztem – vágtam ártatlan arcot. – Gond?

Úgy tett, mint aki nem hisz a fülének. Tátott szájjal, pislogva tanulmányozta mosolygós arcomat. Talán neki is feltűnt, hogy épp most kamuzok egy jó nagyot, de nagyon nem tudott érdekelni. Minél előbb le akartam lépni, hogy készülhessek a versenyekre.

- Ismerlek Angelina – mondta mindent tudóan, és szemét résnyire szűkítette. Nem tudtam mit kitalálni még egy kamu jutott az eszembe.

- Na, jó, anyu – sóhajtottam. – Tisztelettel jelentem, hogy Matt-et hívtam, hogy mi van a szívem csücskével.

- Matt tud róla, hogy itt vagy? – kérdezte döbbent tekintettel. Mike szeme rám villant, nem értette mi folyik itt.

- Van pasid? – kérdezték többen egyszerre. Megfordultam. A srácok egy része mögöttem volt, és türelmetlenül várták válaszom.

- Konkrétan nincs – feleltem akadozva.

- Csak az edzője fiával kavar- tette hozzá gyorsan Joyce hanyagul. Észre sem vette, hogy ez nekem milyen rosszul esett. Egy pillanatra elhallgattam.

- Nem kavarok vele! – szóltam rá mérgesebben. – Nem tehetek róla, hogy Matt fafej és nem akad le rólam. Nem tudom elégszer érzékeltetni vele, hogy nincs semmi különös és nem is lesz. Barát. Testvér. Haver. Fokozzam még?

- Szóval akkor szabad vagy – állapította meg, azt hiszem Paul – vagy kicsoda.

- Nem – feleltem tömören. – Neked pedig – fordultam Joycehoz – Megköszönném, ha nem lennél napilap!

Miután úgy cakkom pakk Joyce-nak megmondtam a véleményem egy töredéknyi részét elmentem a kocsihoz, mondván bent hagytam a - nem létező - cigimet. Ez oly annyira bejött, hogy senki nem keresett és nem is hívtak sehova. A nap többi részét valahogy ellógtam-, vagyis inkább bent evődtem a kocsiban zenét hallgatva. Semmi kedvem nem volt elhagyni a biztonságot nyújtó meleg autót. Az ülést hátra engedtem, s mintha csak aludnék szemem-behunytam. Teljesen kikészített az amit Shanon mondott. Ha erőltetem a csuklóm, eltörik. Nagyszerű! Ha a bokámról lenne szó, oké akkor tényleg nem kéne lovagolnom, mert annak nagyobb az esélye, de a csuklómnak nem igazán. Talán csak saját magamat akartam ezzel meggyőzni, hogy semmi bajom és nem is lehet semmi a csuklómmal, mindenesetre semmit nem értem vele, max annyit, hogy folyamatosan e pörgött az agyam.
Távolról, mintha valami ütemesen dobolt volna. Az zene máris megváltozott volna? Furcsa… a ritmus valahogy abszolút nem illett hozzá. Újabb és újabb tamtamok játszódtak le, majd ismét. Végül kiestem a zene meghitt kis világából és egy erőteljes kopogtatásra eszméltem az ablakomon. Szinte még kábán néztem körül, amikor felfogtam hol is vagyok. Lassan visszaemeltem az ülést ülő helyzetbe, majd a zárat felpattintva kinyitottam az ajtót.

- Khm… kerestelek már egy ideje – mormolta szégyenlősen Mike.

- Elaludtam – motyogtam még az álmosságtól maszatos hangon. – Legalábbis próbáltam. Mit akartál?

- Gondoltam mivel egész nap nem ettél ezért elhívnálak ebédre…

Gyanús pillantást vetettem rá. Randira hív? Vagy mi a szösz? Remélem, tudja, hogy nem az esetem. Szívből reméltem nem fog valami randira hívós eseménnyel kísérletezni, velem. Valószínű észrevehette a furcsa tekintetem, mert sűrűn pislogni kezdett majd tarkójánál a hajába tűrt. Mintha egy kicsit elpirult volna.

- Úgy értem az ebédlőben, itt- pontosított gyorsan. – Jól főznek, ehető az étel. Egyenesen első osztályú. Joyce is ott van már. Nem is gondolnád, mennyire élvezi ezt az egészet. Tetszik itt neki. – Hirtelen elhallgatott talán észrevette mennyi zagyvaságot összehord. – Szóval jössz? – Pár pillanatig töprengtem.

- Aha – feleltem végül. – Rám fér egy kis étel.

És őszintén is így gondoltam. A gyomrom zsinórban már harmadszor jelezte az éhségemet, amivel persze próbáltam nem foglalkozni.
Az ebédlőben igyekeztem nem törődni a kíváncsi tekintetekkel, és egy embert megtalálni, de pont az a személy nem volt a teremben. Mike és én megpakoltuk tálcánkat – az enyém tulajdonképpen egy ásványvízből, almából és egy szendvicsből állt, míg az övé ételhalmokból. Egy félre eső kis asztalhoz ültünk a terem végében, úgy, hogy távol legyünk a szereplőktől és a kellékesektől. Állítólag ez volt Mike törzshelye. Csupán egy kisebb asztal volt mögöttünk ami most üresen állt.

- Ugye tudod, hogy Taylort gyötri a bűntudat? – kezdte a beszélgetést Mike, hogy lazítsa a közénk települt feszült csendet.

- Nagyszerű! – feleltem vállat vonva, és bámulva az ember tömegeket, majd újat haraptam a szendvicsemből. - Jól halad azon az úton, hogy embernek nevezzem.

- Embernek? – kacagott fel. – Miért most nem az?

- A viselkedése alapján inkább emlékeztet egy elkényeztetett ficsúrra, vagy egy ősemberre, akinek érzése egyenlő a nullával. Szörnyű, ahogy az emberekkel viselkedik!

- Te komolyan nem ismered a srácot? – kérdezte egy cseppet komolyabban, Mike. Némán megráztam a fejemet, majd magamban hozzá tettem: „nem is akarom…”- Ez a srác drágám, minden csaj álma. Van fogalmad róla, hogy egyesek még egy képért is fizetnének neki? Akár egy szakadékba is vetnék magukat, hogy Taylor legalább egy „Sziát” köpjön nekik. Veled jelenleg sok százezer, nem is… sok millió csaj cserélne, hogy a helyedben legyen.

- Először is. Nem, nem ismerem. Abból, amit megtudsz napilapokból vagy internetes cikkekből annak fele nem igaz. S úgy egy embert nem lehet megismerni, ezért azt mondom, nem ismerem. Hallottam róla, mármint a nevéről, de többet semmi képen. Még a kinézetét sem tudtam milyen, nem igazán izgatott. Másodszor aki elsőként fizeti, a legnagyobb összeget jöhet! Én benne vagyok, és már itt sem leszek! Egy kis pénz nem árt.

- Furcsa csaj vagy – jegyezte meg.

- Zavar, hogy az átlag tetszik? – húztam fel a szemöldököm, majd ravaszkásan rávillantottam legangyalibb mosolyomat.

- Ó, dehogy bébi! – furcsa izzás ült ki szemébe, majd ajka szeglete furcsa féloldalas mosolyba húzódott. – Ez azt jelenti, hogy van esélyem nálad?

- Sziasztok! Mi újság? Angie égen, földön kerestelek – huppant le mellénk Joyce váratlanul és arcán egy hamisíthatatlan boldogság mosoly ült.

- Semmi – felelte körönyösen Mike. – Angie-vel épp azt beszélgetjük, hogy milyen pasik jönnek be neki. Az előző kérdésemre visszatérve… - kezdte volna, de én gyorsan beelőztem a válasszal.

- Ezt egy szóval sem mondtam – feleltem. – De ha szerzel nekem egy LP koncertre szóló jegyet meglátjuk – kacsintottam rá.

- Ohó! Szereted a metált?

- Csak őket. Mondjuk, van még egy két elég jó együttes, de Ők az örök favoritok.

A srác már éppen elkezdte volna a mondanivalóját, már éppen szóra nyitotta a száját, de mögém pillantott, csak morgott valamit és az ételébe temetkezett újra. Joyce alig leplezetlen zavartsággal nézett ide-oda csak mögém ne kelljen néznie. Elpirult. Ajaj… kijöhet? Majd csak annyit vettem észre, hogy egy fekete ruhás valaki ül le mellém, oda se néztem, némán tömtem magamba a salátámat, amit még utólag hoztam. Mike alig észrevehetően rám nézett, és felhúzta szemöldökét.

- Szia – köszönt a srác, aki leült mellém.

- Hello – üdvözöltem én is közönyösen. A továbbiakban-csendben voltam. Nem szóltam hozzá. Gondolom észrevette, mennyire nem érdekel, hogy itt van, és nem fogok én kezdeményezni, ezért Ő kezdte a társalgást.

- Sajnálom, még nem volt alkalmam bemutatkozni – kezdte egy mosoly kíséretében, majd felém nyújtotta a kezét. – Taylor vagyok, Taylor Lautner.

- Aha – mormoltam miközben lenyeltem egy falatot. Felegyenesedtem és felém nyújtott kezére néztem, de nem fogadtam el, hűvösen csak annyit mondtam: – Erre magamtól is rájöttem.

- Nézd… sajnálom az előbbi kis incidenst – miközben ezernyi magyarázatot talált ki folyton a tekintetemet kereste, de nem igazán figyeltem rá, hanem tovább ettem. – Igazából nem vagyok ilyen… csupán… rosszul kezdődött a mai napom.

- És ez okot ad rá, hogy mindenkivel egy tuskó legyél? – fordítottam felé a fejem felhúzott szemöldökkel.

Majd csak annyit éreztem, hogy valaki jó erősen megrúgott. Mérges arccal Joyce-ra néztem és egy megsemmisítő pillantást küldtem neki. Közben azt próbáltam ezzel elérni, hogy ha tovább folytatja a „jó-kislányra” való térítését velem kapcsolatba, akkor rossz úton jár, mert engem nem érdekel.

Látszólag szíven ütötte a válaszom, mert megkövült arccal nézett rám. Pislogni se pislogott. A mögöttünk lévő asztalnál nagy hahotázás tört ki, mire a srác kelletlenül oda fordította a fejét, hát persze a társai ültek mögöttünk. Egy cseppet sem bántam, hogy hallották, amit mondtam. Sőt. Jobb, ha tudják nekem nem többek, mint bármilyen akármelyik ember. Attól, mert híresek én nem fogom őket úgy kezelni.
Taylor grimaszolt egyet, majd fejét lehajtotta és elmosolyodott. Rám nézett barna szemeivel, s úgy nézett ki, mint egy kiskutya, akit kidobtak az esőre. Színlelés. Tökéletes színész.

- Hm… mit szólnál, ha kárpótolnálak valamivel? – kérdezte mézes-mázos hangon.

- Mire gondolsz? – kérdeztem hűvösen.

- A srácokkal ma bowlingozni mennénk, egy pizzériába amolyan kis buli féleséget szerveznénk, ha van, kedved gyere el.

- Oké, de Ők is jönnek – böktem a fejemmel a túloldalon ülő Joyce-ra és Mike-ra akik hitetlenkedő pillantással néztek rám.

- Részemről rendben - vigyorgott rám. – Akkor szólok a többieknek, hogy mi a helyzet.

- Hm… lassabban azért. Nem mondtam, hogy evvel el is van intézve a dolog – állítottam gyorsan le, lelkesedését, mielőtt azt hinni, hogy csak ilyen könnyen megbocsátok neki.

- Parancsolsz? - kérdezte értetlen arckifejezéssel és a mosolya már le is hervadt. Bennem pedig megszólalt a kisördög, aki már örömtáncot járt gonoszságomért.

- Te állod a mai estét – jelentettem ki. Értette mire célzok, mert egy pillanatra eltátotta száját, majd be is csukta és elmosolyodott.

- Megbeszéltük – bólintott lelkesen. – 9-re valaki értetek megy.

- Semmi szükség rá – rázta meg fejét Mike. – Majd én elviszem őket. Tudom, hol van a hely.

4.-fejezet - Hello Vancouver

NEGYEDIK FEJEZET

Hármat fordult velem a világ. Nem tudtam elinni, hogy azok az öntelt dögök látogatása után – ami rettenetesen felbosszantott - még ide mer hozni. Sőt, úgy tesz, mint aki nem is tudna erről. Egy pillanatig még bámultan a hatalmas plakátot, amin a főszereplők és néhány mellékszereplő áll, majd némi habozás után a kocsihoz léptem.

- Hé! Angel, nem jössz? – kiáltott felém Joyce, arca kicsit riadt volt, minta attól tartana itt hagynám. Habozást látva rajtam, motyogott valamit az értetlen arckifejezéssel álló srácnak, majd oda futott hozzám. – Ne csináld, Angel! Nem azért utaztam ennyit, hogy aztán lelépj!

- Mike is el tud szórakoztatni, nem kellek ahhoz én –vágtam oda sértődötten. – Különben is nagyon jól tudtad, mit gondolok ezekről… ezekről… a felfuvalkodott hólyagokról!

- Angie! Kérlek, ne tedd tönkre ezt a két hetet! Lazíts, nem győzöm már ezt kántálni neked! Próbálj egy kicsit feloldódni… - folytatta volna, még de én bele vágtam.

- Oké! Csak hagyd ezt abba! Lazítani akarsz? Rendben… lazítunk – morogtam vészjóslóan. – De szerintem itt senki sem fog jól járni, ha én itt vagyok.

- Na, látod, ebben tévedsz – kacagott fel. – Mert én jól járok, ugyanis a legjobb barátnőmmel lehetek.

Pár percig komoran néztem még rá, de utána bevetette azt a „sajnálom” vigyort. Óriási nagy sóhajtás hagyta el újra a szám és nehézkesen megindultam a földi pokol felé, a megaláztatások helyszínére. Oda értünk Mikehoz, aki mosolyogva bevárt minket, majd elindultunk a forgatás helyszínére. Mindenhol csak kellékesek, sminkesek, néhány dublőr, és mindenki, aki kell egy filmkészítéshez. Mike egy fura fazon felé vette az irányt, zömök testalkatú kopasz fickó volt körszakállal. Ahogy meglátott minket elküldte a kollégáját, akivel az előbb még beszélgetett.

- David bemutatom neked Joyce McLauren-t és Angelina Portman-t – mutatott ránk Mike egyenként, majd széles vigyorral a férfire nézett, mint aki büszkélkedni akarna portékájával.

- Üdvözöllek titeket a Twilight Saga forgatásán – mosolygott ránk kedvesen,- a nevem David Slade. Örömömre szolgál megismerni két ilyen bájos teremtést!

- Mi köszönjük a lehetőséget, hogy eljöhettünk – léptem most már előre én. Pléhpofát felvéve vágtam egy művigyort, amit a férfi hasonlóan viszonzott. Joyce meg csak fapofával állt és bámult, majd színpadias szereplésemért elmosolyodott.

- Szóval akkor két hónapig maradtok, igaz?- kérdezte tőlünk David. A plakát betűitől már csak az én rákvörös fejem lehetett pirosabb.

- Két hónap? – kérdeztem gúnyos mosoly kíséretében Joyce-t.

- Igen, persze addig maradunk – lépett közbe gyorsan, gondolván: menti, ami menthető.

- Remek, hát akkor én rohanok, mert még van egy óra munkánk. Holnap, a forgatáson bemutatlak titeket a többieknek. Sajnos most nem mindenki van itt, és az időm is kevés. Mike kérlek, mutasd majd meg a lányoknak a házukat.

Ennyivel elsietett valahová. A hely most furcsán kihalt volt, mintha senki sem lenne itt. Mike megmutatott nekünk néhány dolgot a helyszínen, de én nagyon unalmasnak találtam.

- Itt mindig ennyien vannak? – kérdeztem tőle ironikusan, miközben a hatalmas terepet bejártuk.

- Nem, többnyire tolonganak itt a rajongók – mutatott körbe, - de most amolyan szünnap van a többieknek. Majd holnap állnak neki újra dolgozni.

- De miért pont vasárnap? Úgy tudtam eddig az a szünnap mindenkinek.

- Mert szombaton vannak a bulik, vasárnap szinte semmi nincs. Úgy, hogy aki szeretne, egy kicsit kikapcsolódni közülük annak a szombat az egyetlen olyan napja ahol bármit megtehet.

- Szar egy élet – morogtam az orrom alatt, s valóban így is gondoltam.

- Ha megtudnád azt a konkrét összeget, amiért dolgoznak, nem tartanád annyira rossznak – kuncogott fel.

- Elhiszed, hogy az engem, egy cseppet sem izgat? – húztam fel szemöldököm kihívóan.

- Ami azt illeti el – kacagott fel, majd ismét körbe nézett. – A legtöbb ember oda van ezért.

- A legtöbb – ismételtem mosolyogva, majd elindultunk Joy keresésére, aki idő közben elkalandozott valamerre.

Míg Ők ketten még elmentek valamit megnézni én addig megálltam, ott ahol az imént találkoztunk Daviddel, és csak bámultam. Alig volt pár ember, aki ott tartózkodott, sem egy rajongó sem senki. Talán… most épp az egyik sztár házát rohamozzák meg –gondoltam magamban. Lassan-lassan fázni is kezdtem Vancouver csípős időjárásában. Másrészt kíváncsi voltam rá, hogy ugyan melyikük is emlékszik a „nagyszájú lovasra”. Nagyon reméltem semennyire, hisz nem szeretnék még egy olyan kellemes találkozást. Bár a megúszásra esélyem sem lesz, ha Joycen múlik. Megunva a várakozást elindultam magam körülnézni. Jó néhány lakókocsira plakátok voltak kint, köztük egy „Wolf Pack” nevezetű, egy „Cullen Family” és még néhány hasonló.
Majd elértem egy nagyon nagy épülethez, ami vélhetően raktár volt régen. Be sajnos nem tudtam menni, mivel zárva volt. Ez marad holnapra - gondoltam.
Visszasétáltam az autóhoz, majd pár perc késéssel megérkeztek Ők is, úgy láttam sikerült egész rendesen összemelegedniük. Na, jó be kell, hogy valljam Mike nagyon is jóképű volt, és ezt barátnőm is nagyon jól tudta.

- Mike mond, hogy nem egy luxus villába szállásoltok el? – tapogatóztam finoman, majd észrevette a némi iróniát, és elnevette magát.

- Nem. Egy hagyományosnak mondható házat kaptok – felelte mosolyogva, majd hozzá tette: - Ha nincs ellenetekre.

- Nem, nincs – érkezett az egyhangú válasz.

Nem is kellett sokat autóznunk máris meg találtuk a házunkat. Csak ugyan igaza volt Mikenak. Átlagos ház volt, a város szélén, szomszédok nélkül. Ez már valami!
A csomagjaink már bent vártak minket. Ahogy beléptünk az ajtón egyenest azokba ütköztünk, vagyis én nekik Joyce pedig nekem és a végeredmény egy hatalmas bukás a sötétben. A srác pedig jó nagyokat röhögött.

- Bassza meg! – szitkozódtam immár jóval hangosabban. Majd megpróbáltam felkelni, de egy apró momentum nem engedte. – Joyce, ha volnál szíves leszállni rólam…

- Bocs – motyogta, majd leemelte lábait a hátamról. Mike segítő kezével felkelt a földről, én pedig egyedül tápászkodtam fel.

- Egyéb meglepetés? – fordultam a nevető sráchoz neheztelően.

- Gondolom nincs.

A házban felkapcsolgatta a villanyokat gyorsan, míg mi ott vártunk a bejáratnál. Majd egy hatalmas öntelt vigyorral tért vissza. Összenéztük a mellettem álló lánnyal gondolva: „Ennek mi a baja?”. De amikor beljebb terelt minket rögtön megértettük. A ház gyönyörű volt. A nappaliban a kanapé előtt egy kandalló és azon egy tv volt. Balra egy a konyha, és az ebédlő. A lépcsőn felmenve négy-öt szobát is láthattunk. Az elsőt rögtön Joyce foglalta el magának, én a baloldalon lévő második ajtós szobát választottam. A szoba fapadlózatú volt, jobb oldalán két ablak, középen az ágy, és bal oldalán egy kis éjjeliszekrény, amin egy éjjeli lámpa volt. A szoba maga sárgás színű volt, a bútorok pedig fehérek, ami jól illett hozzá.
Csomagjaink nagy részét Mike segítségével elhelyeztük a szobámban, majd kikísértük a buzgó kiscserkészt. Mindannyian a magunk területére vonultunk és elkezdtünk kicsomagolni. Joyce épphogy elkezdte máris elkészült vele, nagyon gyors a csaj… Én közben még mindig azon tanakodtam, hova passzírozok be ennyi ruhát, amikor bejött hozzám és levetette magát az ágyamra. Mohón kapott az egyik újságért, ami az ágyamon hevert, még a reptéren vettem miközben vártunk kísérőinkre. Szórakozottan lapozgatni kezdte, én meg időnként fel-felpillantva vártam, hogy megszólaljon.

- Nekem tetszik ez az egész – mondta mosolyogva.

- Nekem is… baromira – forgattam szemeimet.

- Ugyan már! Csak érezd jól magad!

- Rendben- sóhajtottam. – Tegyük fel, hogy eljátszom, hogy minden baromira tetszik és klappol. Ettől megnyugszol?

- Több mint a semmi – vonta meg a vállát. – Kíváncsi leszek a holnapra. Szerintem irtó jó fejek lesznek! – Elmélkedett mosolyogva Joyce, én pedig fintorogva fordultam vissza a ruhákhoz.

Miután elpakoltam a ruhákat lementünk vacsorát készíteni. Este még elrendeztünk egy két dolgot a házban, majd letelepedtünk a nappaliban. Ez volt az egyetlen olyan szoba, ami nagyon tetszett. Az egyik felében egy hatalmasnak mondható barna cserépből kirakott cserépkályha párkánnyal – már eltervezgettem, hogy a rosszabb napokon oda fogok lekuporodni és olvasgatni. Igen… ilyet is tudok. A magasított rész után, amin maga a kályha is volt, kicsit arrébb egy nagy kihúzhatós kanapé, majd mellette merőlegesen is egy újabb. Előttük egy asztal és a kályha melletti kanapé előtt szemben a falra egy plazma tv volt felszerelve. Még, hogy nem luxusvilla! Ki is hagytam, hogy a kályha mellett egy hatalmas szőnyeg terpeszkedett. A legpuhább, amit eddig csak valaha láttam.

- Megnézünk valami filmet? – kérdezte Joyce miközben a DVD-k közt matatott.

- Ex-férj újratöltve? – kérdeztem váll rántva.

- Nekem jó – felelte Joy.

- Hozok pattogatott kukoricát – álltam fel a kanapéról, majd a konyhába mentem és beraktam egy adagot a mikroba. Visszatérve, morogva vettem tudomásul, hogy Joy már el is kezdte a filmet, nélkülem.

- Kösz, hogy megvártál – sziszegtem neki.

- Bocs – rántotta meg vállát – úgy is csak most jönnek a jobb részek.

Végül is igaza van… Tényleg onnantól kezdődtek a jobb részek. Talán Jennifer Annsiton az egyik kedvenc színésznőm, a színészem pedig Geralad Buttler. Kétség kívül jó párosítás ez a filmben. Nem egyszer láttam már az is biztos, de nem tudtam megunni. Vicces belegondolni, hogy talán én is így járhatok az „ex férjemmel”. Hú-ha… de az hol van még? Nem tervezek megházasodni egyelőre, jó sokáig nem! Riasztó nekem ez a holtodiglan- holtomiglan. Gr… Nem hiszem, hogy el tudnám magam ilyen fiatalon kötelezni. De kitudja? Ha eljő az igazi az is lehet, hogy azonnal hozzá megyek, és még a gyereket is bevállalom. Na, jó! Azt azért nem! 27 éves korom alatt biztosan nem…
Az este folyamán körülbelül öt DVD-t végig néztünk. Joyce mindegyik felénél felvert, mert majdnem elaludtam. Szó mi szó az összes végét elaludtam sutyiban. Hajnali kettő körül már nem bírtam tovább. Joy még továbbra is erőlködött velem, hogy még egy utolsót nézzünk meg.

- Na! Nézzük már meg ezt legalább! Ez az utolsó – könyörgött.

- Nemmm – nyomtam meg szándékosan a végét, majd egy hatalmas nagyot ásítottam. – Fáradt vagyok! Holnap úgy is a bájgúnárokkal találkozunk, szükségem van előtte egy jó nagy alvásra, vagy azt akarod, hogy egy rossz megszólalásuk után a torkuknak ugorjak? Tudod, milyen vagyok, ha nem alszom eleget, na meg, ha kellemetlen társaság vesz körül…

- Jó – felelte durcásan. – Akkor menj és aludj! Nem akarom, hogy miattad kirúgjanak!

- Én is így gondoltam –vigyorodtam el. – Jó éjt!

Felrohantam a szobába. Összeszedtem a pizsamának használatos hosszított pólómat és egy rövidnadrágot, majd a fürdőbe siettem. Forró vízben lezuhanyoztam – gondolván ettől még jobban elálmosodom. Úgy is lett, amint kiléptem és felöltöztem éreztem, hogy szemem egyre jobban csukódik le. A szobába érve már alig vártam, hogy lefekhessek. Pillanatok alatt elaludtam.

Reggel valami eszméletlen hangos csipogásra ébredtem. Az a nyavalyás óra! Fejemet a párna alá süllyesztve feküdtem tovább. De az a szörnyűség csak nem hallgatott el! Fogtam és lelöktem az éjjeliszekrényről, egy utolsó eltorzított nyekkenés és volt óra nincs óra. Boldogan süppedtem vissza az én kis álmomba. De, hogy soha ne legyen az, amit én szeretnék ismét felrázott valaki.

- Jó reggelt álomszuszék! Ideje felkelni – csiripelte vidáman Joyce. Csak tudnám mitől ilyen kis energiabomba.

- Hagyjál aludni – dörmögtem mérgesen. – Te akartad megnézni a filmeket, de most aludni akarok!

- Angelina! – sipította. – Ha nem kelsz, fel kirugdoslak az ágyból!

- Úgyse teszed meg – mormogtam még álomittasan.

Végül elhallgatott. Boldogan vettem tudomásul, hogy még aludhatok pár órát anélkül, hogy bárki is megzavarna. Hogy őszinte legyek tartottam Joyce bosszújától vagy visszavágójától. Nem igen szokott puha kezű lenni. De végül elvetettem magamban ezt a bizonyos aggodalmat és lassan, de biztosan kezdtem vissza süppedni álmomba. Egész addig jól ment, hogy valami hideg a nyakamba landolt. Sikítozások közepette ugrottam ki az ágyból. A hideg, ami a nyakamba landolt tulajdonképpen egy vödör víz volt, vagyis annak egy része, a többi Joy kezében volt a vödörben. Haragosan néztem rá, mint az oroszlán, akit felvertek álmából. Mutató ujjamat felemelve fenyegetőztem neki.

- Meg ne próbáld! – sziszegtem. Egyre közelebb lépett hozzám a vödör vízzel és szemei ravaszul csillogtak. Nem tetszett ez nekem… nagyon nem… - Utoljára mondom: MEG NE PRÓBÁLD! Te takarítasz fel!

- Két perced van – szűrte fogain keresztül – kettő perced arra, hogy elkészülj! Számolni fogom! Ha nem leszel, kész jön a következő adag!

- JÓ! – morogtam. – Addig légy szíves főzz egy kávét, mert még valahogy nem vagyok fent…

- Azt sejtettem – motyogta miközben lefelé ment a vödör vízzel.

- Ezt még vissza fogod kapni – kiáltottam utána.

A gitáromra néztem a sarokban, ami kis híján nyert egy fürdetést. Még szerencse, hogy a tok valamelyest takarta. Lassan oda léptem hozzá és végig simítottam mahagóni nyakán. Gyönyörű volt, és egyszerűen imádtam, mondhatni a gitározás az én nagy szerelmem, na meg a lovaglás tánc és a többi…

- Angelina! – kiáltotta Joy. – Alig maradt 1 perced… Gondolod, feltudsz öltözni addig míg én, felindulok a vödörrel?

- Ne merészeld! – kiáltottam vissza.

A szekrényhez mentem és kikaptam belőle egy farmert, ami rojtos, valamint egy PARAMORE feliratú pólót. Igen az egyik kedvenc együttesem volt, van jó pár remek számuk. Felhúztam a fekete tornacipőmet, majd a bőrdzsekimért nyúltam, és már rohantam is le a lépcsőn.

- Egy szerencséd – nézett fel rám a magazinból Joy, amit éppen nézegetett. – Kész a kávé, ott van a pulton. Kapsz még kerek TÍZ percet a fürdőszobában.

- Véletlenül nem akarsz ott állni mellettem, míg készülök? – horkantam fel a dadás módszerére.

- Te nem akartál felkelni – sóhajtotta.

Gyorsan megittam a kávémat, majd a fürdőbe mentem, hogy elkészüljek. Arcot mostam majd lekentem valamiféle tonikkal, és egy kis alapozóval. Egyszerűen csak kihúztam szemeimet alul felül, szempillaspirál és kész is voltam. A hajamat megfésültem, de a makacs hullámos tincseim csak nem egyenesedtek ki. Igazából nem zavart, de néha viszont azt kívántam bárcsak egyenes lenne – Joy szerint akkor úgy néznék ki, mint egy hosszú sörényű ló. Érdekes megfogalmazása miatt aznap hozzá is vágtam négy-öt párnát.

- Kész vagyok – léptem végül ki a fürdőből.

- Irigyellek – szólalt meg mosolyogva.

- Ugyan miért? – néztem fel rá. – Hidd el én nem irigyelem magam azért, hogy ilyen tulkok közé viszel.

- Tulkok? – nevetett fel, majd legyintve kifelé indult. – Majd, ha megismered, őket megváltozik a véleményed.

- Vagy nem – tettem hozzá miután kiléptem a házból.

Kint a ház előtt vártunk pár percet, míg Mike őkelme belibbent közénk. Joy mint aki meglátná a Messiást sietett oda hozzá. Én érzem szánalmasnak vagy tényleg az? Oké, tény kicsit túlzás, de elvégre rossz kedvem van. Álmos vagyok, fáradt vagyok és, bunkó vagyok! Vagyis ma… köszönhető Joyce-nak. Szinte biztos vagyok benne, hogy ma nem fogom úgy kihúzni a napot, hogy nem húzok be valamelyiknek. A puszta gondolat, hogy itt vagyok, már idegessé tesz! Lassan én is oda ballagtam az édes ketteshez – komolyan, mint valami zombi. A zombik szoktak verekedni?

- Heló Angie – köszöntött Mike szikrázó mosollyal.

- Háj – flegmáztam, majd beszálltam a kocsiba. Láttam Mike kérdően nézett rám, majd Joyce-ra, aki csak annyit felelt:

- Rosszul ébredt.

- Jó hogy rosszul ébredtem – emeltem fel a hangom. – Nem tom’ te vigyorognál-e akkor, ha nyakon cuppantanának egy vödör vízzel…

Mike kacagott, miközben beszállt a mellettem levő vezető ülésre.

- Mike! Ha jót akarsz magadnak, tartsd vissza. Ma extra bunkó vagyok, nem akarlak megsérteni… téged is - tettem hozzá.

- Hallgass rá – tanácsolta Joy igen készségesen. – Ilyenkor bárkinek visszadumál… legyen az egy rendőr vagy színész, vagy a pasija…

- Elég lesz! – szóltam rá. – Értettük a lényeget. Mike csöndbe marad az én jelenlétemben.

- Úgy látom téged nagyon foglak kedvelni – vigyorgott rám Mike csibészesen. – Szerintem nagyon-nagyon jóba leszünk.

- Ezt gondold át még egyszer – kacsintottam rá. – Ha a mai napot kibírod velem, egye kutya barátommá fogadlak.

- Tetszik a stílusod – kacagott.

Joy közbe féltékenyen nézte a mi kis beszédünket. lehet, hogy neki is meg kéne próbálkozni ezzel az ördögi külsővel, avagy stílussal?
A forgatás helyszínére érve engem még jobban elfogott a pánik. No, nem azért mert hírességekkel találkozok, ó egyáltalán nem. Azért, hogy nehogy a rendőrség vigyen be az őrsre, amiért behúzok valamelyik öntelt alaknak. Vicces. Ugyan ki hinné, hogy ennyi méreg van egy ilyen kis emberbe, mint én? Jó… ez nem méreg, csak ballábas felkelés, amikor túl nagy a szám.
Megpróbáltam egy kis nyugalmat magamba szippantani amint kiszálltam az autóból. A helyszínen lévők egy emberként néztek ránk és követtek minket a tekintetükkel, amíg végig szambáztunk a helyszínen.

- Ezeknek meg mi olyan érdekes? – durcáskodtam.

- Semmi, csak újak vagytok – felelte tompán Mike.

- Angel kérlek szépen – nézett rám Joy könyörögve.

- Meglátom, mit tehetek, ha már olyan kedvesen felkeltettél – mosolyogtam rá, majd nagy lendülettel elindultam.

Hogy hová azt én sem tudom, csak tetszett, hogy Joyt durván elkapta a pánik a viselkedésem miatt. A pillanat töredék része alatt hagytam ott őket és tűntem el szemük elől.

- Heló – érkezett egy mélyebb hang valahol a hátam mögül. Villám gyorsan megpördültem és egy igen magas extrán kigyúrt fiúval néztem szembe, így szemlátomást egy 23-24-nek saccoltam. Fekete haja volt és sötétbarna szemei, aranyosan nézett ki. De az első benyomásom azonnal szerte is foszlott, ahogy megszólalt. - Te vagy az új kellékes, mi? – húzta fel szemöldökét, hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. Hallgatásomat igennek véve belekezdett. – Oké, akkor légy szíves hozzál nekem egy kólát, egy szendvicset és keresd meg Davidet, mert szükségem van rá, ja és szólj Kristennek, hogy várom…

Nyugi Angie! Számolj háromig… akkor kezdjük: 1… 2… és DURRANOK!

- Oké Öcsém, akkor most bedugulsz és veszel egy nagy levegőt és elindulsz te megkeresni azt, amire szükséged van. Fogod a puccos kis köntösöddel magadat és elmész megkeresni David bácsit meg a nődet, ha annyira szükséged van rájuk. Nincs a homlokomra írva, hogy a csicskásod vagyok! Sem itt a jelen lévőkére…, hogy mersz egyáltalán így beszélni bárkivel is?! Ha nem tetszik fel is út le is út! Helló, viszlát, szevasz! – Nagy dühösen elindultam, hogy otthagyjam a kis felfuvalkodott csillagtök palántát. Láttam arcán, hogy egy kicsit elgondolkodik a viselkedésén és hirtelen zavart lett, mint akit megütöttek. Remélem jó nagy pofont kapott a maga módján.

Ahogy caflattam végig oda ahonnét jöttem egyre jobban kezdett megindulni bennem a harci láz. Még egy ilyen beszólás valamelyiktől és haza megyek. Ettől sokkal, hasznosabb dologgal is el tudom ütni az időmet, minthogy a csillagtök palánták beképzelt Mende-mondáit hallgassam a tökéletes kis puccos életükről.

Visszaérve Joy-hoz és Mike-hoz azt hittem megüt a guta, még két olyan srác állt ott és beszélgetett velük és Daviddel.

- Á, Angie! – üdvözölt mosolyogva David, a két fickó érdeklődve néztek rám. – Örülök, hogy újra látlak. Bemutatom neked Bronsont és Chaske-t.

- Heló – intettem nekik egyet illedelmesen.

- Kézcsókom-hölgyem – vigyorgott rám szemtelenül az egyik, furcsa ravasz csillogás ült szemeiben. Oké, Ő aranyos. – A nevem Bronson.

- Angie – feleltem mosolyogva.

- Chaske vagyok – mutatkozott be a másik.

- Merre voltál? – nézett rám Joy, mint aki szellemet lát. Úgy tűnik észrevette az arcomra kiülő kis morgást.

- Csak körül néztem – feleltem a fél igazságnak híven.

- Helyes – vigyorgott Bronson. – Ha van, kedved majd még mutatok neked pár dolgot. – Nem ejtettek a fejemre ezért egy cserfes válasszal kitértem a további párbeszédből.

- Fontolóra veszem az ajánlatodat – mosolyogtam rá.

- Oké gyerekek nekem mennem kell, sajnálom – szólalt meg a rendező, majd el is viharzott.

- Hé, Chaske – kiáltotta valaki, majd futva ért oda hozzánk. Arckifejezése döbbent lett, amikor meglátott engem. szinte biztos vagyok benne, hogy benne is egy kérdés forgott, akárcsak bennem: TE?

- Heló Taylor – üdvözölte mosolyogva az idősebb srác, majd felém fordult. – Jó, hogy jöttél. Szeretném bemutatni neked a lányokat, akikről beszéltek, hogy jönnek, vagyis akiről David beszélt nekünk. Joyce McLauren és Angelina…

- …a kellékes – vigyorogtam rá flegmán.