2.fejez - A verseny

MÁSODIK FEJEZET
A verseny

Visszasétáltunk az istállók elé. Komoyaln legszívesebben fejbe vertem volna! Versenyen lesz! Az ideg szétvet, ami fura, mert ma még abszolút nem voltam egy verseny miatt sem ideges. Úgy érzem magam, mint a legelső versenyemen! Amikor az épületből kilépett a hét bugris, azt hittem egyből neki ugrok Matt-nek. Ezért hozott, ide? Hogy ezek alázzanak? Ezek?

- Én rá fogadok – jelentette ki csaj.

- Én is – szólalt meg a farkas gyerek. Ja meg van, a Jákob!

- Veletek vagyok – szólalt meg az önkínzó vámpírt alakító figura, majd a másik négy sráchoz fordult. – Ki? Chaske? Alex? Bronson?

- Nekem tetszik – szólalt meg a vékonyabbik srác, és elismerően mért végig engem és a lovat is.

- A csaj vagy a ló? – nézett társára Alex, a beképzelt majom. – Ki… ideje dönteni.

- Na, jó, nekem erre nincs időm – sóhajtottam fel türelmetlenül, majd Matt kezéből kivéve a kantárt visszamentem.

A futtatóban, Matt felsegített Amon hátára.

- Figyelj, mert itt van Geret! Ne figyelj rá, hagyd, had hülyéskedjen és ökörködjön a lovával, ahogy akar. De ne engedd, hogy felhúzzon. S a startnál, figyelj oda, mert piszkos módszerekkel játszik.

Na igen. Geret Collins az egyik legrégibb és legszemetebb ellenfelem. Kistermetű, de ezt a nagyszájúságával próbálja kompenzálni. Piszkos módszereiről híres… Én jelenleg azért vagyok a begyében, mert egy randira nemet mondtam. Talán 5 évvel, ha idősebb tőlem. De púj. Mintha egy bernáthegyit látnék… vagy egy dogot, ami éppen nyáladzik. PFÚJ! Én csak mocskos módszerei és nagyképűsége miatt nem komálom, és nem is szándékozom.
A ló rettenetesen ideges volt. Pörgött forgott, és rúgott is. Izgultam nagyon, és mind ezek mellett annyira vártam. Teljesen, mint egy adrenalin löket, úgy hatott rám ez az egész! Rég nem éreztem ilyet... Úgy tűnik megtaláltam a hozzám illő társat.

- Ügyes leszel nagyfiú! – simogattam meg a ló nyakát, és bátorítóan megpaskoltam.

Amikor a pályára értünk alig tettünk néhány lépést, Amon felágaskodott. Éreztem az erejét, az önbizalmát és a futni vágyását. Ő kell nekem! Mondtam el újra és újra magamban. Ahogy ágaskodott én úgy nevettem, tetszett. Tetszett az ereje és a kitartása valamint az, hogy fitogtatja erejét. A startgépbe könnyen beállt és beállt nála a teljes nyugalom. Éreztem, ahogy izmait elengedi, és jobb elülső lábával egy kicsit előrébb lép. Tanítóm szavai csengtek fülembe: „Hunyd, be a szemed, ürítsd ki a fejed és a lelked. Mostantól csak te és a ló vagytok! Mint egy kirakós darabkái úgy kelletek egymásnak. Szüksége van rád, hogy vissza fogd, és a kellő helyzetben kiengedd. Neked viszont szükséged van az Ő teljes bizalmára, hogy kiengedjen magából mindent. „

- Nicsak… nicsak. Ki van itt? – vihogott mellettem valaki, mire oda néztem megláttam Mr. Nyálgépet. – Nos, miután megvertelek téged és a nyomorult gebédet egy vacsora? Ezzel a lóval úgy sem nyersz!

- Mi van Geret, álmodik a nyomor? – szúrtam neki oda. Nem bírtam ki…

Még morgott valamit az orra alatt, de én elengedtem a fülem mögött. Teljes figyelmemet a lovamra szenteltem, aki ugyan olyan izgatottan várta a startot, mint én. Amikor megcsendült végre a csengő, Amon villám gyorsan kitört, egyből Geret és a lova mellé. Geret rám nézett, majd egy erős mozdulattal megtaszított, és én kiestem a nyeregből. Bal lábam bele akadt a nyeregbe és fél oldalvást lógtam a lovon. A pálcám kiesett a kezemből és a kobakom szíja is elszakadt és leesett a fejemről. Remek! Ha leesek nekem meszeltek! Egy vágtató ló nyakába kapaszkodom, a lábam félig fent lóg a lovon. Csodás élet kilátás…

- Hát ez hihetetlen! – üvöltötte a kommentár. – Angelina Portman kiesett Amon nyergéből és úgy látom a lába is beakadt! A kobakját is elvesztette… mit ne mondjak szorult helyzet. Most mihez kezd a fiatal lány, egy tajtékzó lovon vágtatva?

- Egyértelmű, hogy a legjobb az lenne, hogy leesne a lóról, mert vissza ülni már nem fog tudni. Viszont a kobakja nélkül ez nehéz választás – konferálta a másik.

Közben észrevettem, hogy Amon kezd leszakadni a többi lótól és a szeme sarkából rám néz. Döntöttem.

- Ne állj meg! Fuss tovább! – üvöltöttem neki.

Igyekeztem vissza húzni magam a nyeregbe. Próbáltam lendületet venni valahogy, de nem ment. Aztán elengedtem a nyakát és hirtelen hátra buktam egyenest a hátsó lábaihoz. Vészesen próbáltam elkapni a nyerget, ami sikerült is, és felhúztam magam. Eligazítottam a lábaimat a kengyelbe és újult erővel vágtam neki. Az a szemét nem fog nyerni!

- Gyerünk! – kiáltottam, mikor már fent voltam a hátán.

- Ez hihetetlen! Angelinának mégis sikerült vissza ülnie a nyeregbe! Ez egyszerűen fantasztikus! Bár most már mindegy hisz ezt már behozni nem fogják.

Ó dehogy nem! Csak figyeljetek! – morogtam magamban. Lassan kezdtük beérni a bojt, és Amon még mindig nem volt fáradt. Majd egy fél körön át húzott engem a nyakába, és már csak alig egy fél kör volt hátra. Szép lassan utol is értük a többieket. Vártam, míg elérjük a célegyenest.

- Akkor indulunk, nagyfiú?

Amon neki feszült a szárnak és én egy kis szárat engedve neki engedtem had fusson. Közben hallottam a kommentátorhitetlenkedő, és csodálkozó kiáltásait. Egészen az első lovasig feltornásztuk magunkat, aki Geret és Ígéret volt. Megdöbbenve nézett rajtam végig.

- Nos, hát, akkor – kezdtem vigyorogva - A célban találkozunk. Indulj Amon! Gyerünk!

Amontól nem kellett többször kérnem, az össze szárat neki adtam és Ő vágtatott akár a szélvész. Szépen lassan magunk mögött hagytuk Geretéket, és már egy jó lóhossznyival jártunk előttük, de még mindig sikerült fokoznia a tempóját, és egy egész nagy sprintet tudott levágni. Az arcomon egész végig hatalmas vigyor ült ki. A mezőnyt fölényesen vertük. Ez hihetetlen! Sikerült! Nyertünk! El nem mondhatatlanul büszke voltam a lovamra. Miután leléptettem a pályán Amont elmentünk, hogy át vegyük a díjat. Pár kép is készült rólunk, valamint egy részletes interjú.
Ezek után pedig visszaindultam az istállóba – bicegve. A bokám rettenetesen megrándult, ahogy beakadt a kengyelbe és az visszarántott. Max fülig érő mosollyal ölelt át és dicsért meg és gratulál, majd Amont az istállóba vezetve lenyergeltem és elvittem fürdetni.

- Egész ügyes voltál, Angelina – lépett oda hozzám mézes-mázos mosolyával Alex.

- Kösz – feleltem közömbösen, majd tovább bicegtem a ló fürdetőbe.

- Tod kérlek, zárd el Amon bokszában az itatót – kiáltottam hátra az istállófiúnak.

- Nyer a lovad és így kínzod? – nevet fel mellettem.

- Ez nem kínzás, csupán nem akarom, hogy tüdőgyulladást kapjon. Egy verseny után nem ugorhat neki a hideg víznek… leforrázná a torkát. Sportember létedre tudhatnád – mondtam neki megvetően, majd faképnél hagyva a még dermedten álló sztárt végleg a lovamra figyeltem.

Ahogy ott fürdettem észre sem vettem, hogy idő közben megjelentek még többen, ama kis bandából. Langyos vízzel mostam le csatakos testét gyönyörűséges pej lovamnak, Ő pedig hálásan fújtatott párat. Majd jutalomként egy répát adtam neki. Végül kivittem a közeli kifutóba, ahol kicsit élvezheti a napsütést és száradhat.

- Gratulálunk – jött elém a csajszi. – Igazán nagyon ügyes voltál!

- Köszi – villantottam rá egy művigyort. Nagyon reméltem, hogy hamarosan lelép.

Közben megláttam Geret-et aki éppen arra felé sétált. Hirtelen bepipultam és állítom a fejem négy színben pompázott. Hirtelen ötlettől vezérelve, felkaptam kobakomat.

- Mindjárt jövök – kacsintottam Mattre.

- Angel ne csináld! – kérlelt ijedten Matt, majd utánam akart kapni, de én oda futottam a másik zsokéhoz.

Még beszélt pár emberrel. Megvártam, míg végez majd kobakom-feltettem a fejemre és hagytam, hogy a csatja lelógjon. Műmosollyal Gerethez mentem, aki bárgyú vigyorral nézett engem.

- Hát egyszer ennek is eljön az ideje – kezdte morgolódva.

- Szerintem ennek már rég eljött, csak te nem vettél róla tudomást. Ó és nagyon jó trükk volt, hogy kilökj a nyeregből! Csak kár, hogy nem jött össze…

- Összejött az drágám, csak nem megfelelően – kacarászott nevetve, én pedig közelebb léptem hozzá.

- Ó nézd csak, mi az ott? – mutattam a földre, majd egy hirtelen mozdulattal lehajoltam és lefejeltem a kobakkal Geretet.

- Cseszd meg! Ez eltört, te hülye tyúk! – üvöltötte felém.

- Várj! Kiegyenesítem – majd egy hatalmas öklössel újra orrba vágtam a már vérző orrú zsokét. - Bakker! Mekkora béna vagyok! Most már tényleg eltört…

- Ezért még…

- Mi lesz? – nevettem. – Megütsz? Az 1,60-as belmagasságoddal? Ne röhögtess…

Majd fülig érő vigyorral visszaindultam, közben a kobakot is levettem a fejemről. Közben elég tisztességes tömeg gyűlt össze, nem csak a nyámnyilák csapata, hanem edzők, tréningezők, istállóbeliek stb… Ádáz vigyoromat senki sem törölhette le.

- Ezt most jól elintézted – lépett oda hozzám Matt idegesen. – Geret fel fog jelenteni testi sértésért.

- Á, azt nem hiszem. Ha csak… nem akarja, hogy a zsoké engedélye, hogy is mondjam? Elússzon. Ha annyira szívtelen szeretnék lenni, akkor eljárást indíttatok azért, amiért majdnem lelökött a lovam hátáról, és szerintem ezt a verseny videó is jól igazolja. Ugye Geret? – Fordultam a zsokéhoz, aki idő közben oda ért hozzám. Hirtelen köpni, nyelni nem tudott.

- Miből gondolod, hogy rajta vagyok azon a videón?

- Meglepne, hogy egy akkora tulok, mint te nem látszana – vágtam neki oda csípősen, mire a többiekből kitört a nevetnék az ironikus kifejezésem miatt. – Meg ott van a modern technika, egy kis nagyítással, mindent észre lehet venni. Szóval szerintem így kvittek vagyunk. Én majdnem leestem és eltaposott egy ló tömeg, neked meg eltört az orrod. Nézd a jó oldalát, úgy is akartál már menni plasztikai sebészhez, hát én adtam rá okot.

- EZT! EZT! MEGÍGÉRTED, hogy NEM MONDOD EL SENKINEK! – Üvöltötte nekem idegesen, én meg magamban kisördögként röhögtem. Ez volt Geret Collin féltett titka; plasztikai sebész. Még akkor beszélt nekem róla, mikor fűzni próbált.

- Basszus! Fene vigye el a nagy számat – koholtam színpadiasan magamat.

A végleg kikészített zsoké megelégelve az én megalázó viselkedésemet elment.

- Azt hiszem, az Angelből mehetsz t Devilbe – vakarta fejét Matt nevetve. – Ugye azt tudod, hogy egy életre bele tapostál Geret lelkébe.

- Neki olyan is van? – néztem rá hitetlenkedve.

- Kislány! Te aztán talpra esett egy lány vagy! – Lépett oda hozzám az egyik srác. – Alex vagyok, és te?

- Angelina – feleltem egyszerűen.

- Jó elintézted azt a beképzelt hólyagot, komolyan mondom nem hittem volna, hogy van benned ennyi.

- Hát persze. Elvégre én egy senki vagyok, miért is lenne bennem bármi? – Kérdeztem vissza gúnyosan, majd faképnél hagyva a társaságot, visszamentem az öltözőbe.

Morogva kezdtem bevagdosni a bőröndömbe a ruhákat, és a cuccaimat is. „Nem hittem volna, hogy van benned ennyi.” Ez szíven ütött. Mintha Ők különbek lennének nálam bármivel is. Ők is csak egy egyszerű emberek, csak felkapott hírnévvel. nem értem mit esznek rajtuk az emberek... Nem is akarom. Miután készen lettem átöltöztem, ahogy a táskám után kaptam, hogy visszainduljak, a csuklómba, amivel orrba vágtam Gereth-et, fájdalom nyilallt. Azonnal el is engedtem a táskát, ami a földre hullt. Kerestem valamit, amivel beköthetem és a padra ültem lehajtott fejjel és vártam, hogy a fájdalom valamelyest csillapuljon. Görcsösen fogtam a csuklómat, ami egyre jobban kezdett fájni. Ha eltörtem a miatt a mocsok miatt, én esküszöm, még egyet beverek neki, de azt már gipszel! Kopogást hallottam az ajtón, de még arra se néztem fel a fájdalom miatt.

- Hé, öhm bejöhetek? – kopogtatott újra az egyik srác és résnyire nyitotta az ajtót, egy aprót bólintottam, mire oda ült mellém. – Alex az előbbit nem úgy értette, hogy…

- Pontosan tudom, hogy értette.

- Nem. Tévedsz – nevetett fel. – Alex úgy értette, hogy nem gondolta volna, rólad, hogy képes lennél beverni egy pasinak. Ő nem akart minősíteni téged, csak te félre értetted. – Mivel látta rajtam, hogy nem igazán azzal vagyok elfoglalva, amit mondott közelebb húzódott hozzám, és aggódva megkérdezte: - Jól érzed magad?

- Persze – motyogtam a padlóra szegezett szemmel.

- Mutasd a csuklódat. – Majd lefejtette a másik karomat a bekötözöttről és óvatosan bontogatni kezdte a kötést. Kitágult szemekkel nézte megdagadt csuklómat, ami vörös volt, akár egy cseresznye. – Meg tudod mozdítani? – Majd egyik kezével felfelé próbálta emelni.

- Áú! Ne ez fáj! – sikoltottam.

- Eltört – jelentette ki nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Az kizárt! Nem törhetett el! – Morogtam kitartóan.

- Szerintem igen, de azért nézesd meg egy orvossal. Beviszlek a kórházba – ajánlotta fel lelkesen, mire én szám tátva néztem rá.

- Nem kell köszönöm…

- Kiowa. Kiowa Gordon – mutatkozott be mosolyogva, majd kezet akart nekem csókolni, de azonnal vissza is húzta, mivel pont sérült csuklómra esett volna választása. Érdekes egy neve van, az is biztos. – De szólíts, csak Ki-nak.

- Köszönöm, Ki – eresztettem meg felé, végre egy őszinte mosolyt, majd újra bekötöttem kezemet.

Másik vállamra kaptam a táskámat, és ép kezembe a kobakomat, majd kifelé indultam. Útközben még oda mentem Matt-hez, aki épp a társaságnak tartott bemutatót egy csődörről.

- Matt, én akkor mára végeztem – szólítottam meg végül a szőkésbarna hajú fiút.

- Jesszus! Mi van a kezeddel? – kérdezte aggodalmasan.

- Betett az, hogy megütöttem Gereth-et – válaszoltam, az igazságnak híven, majd félénken az előttem álló ájulásra kész srácra néztem. Fal fehér volt.

- Beviszlek a korházba. Ha ez eltört…

- Nem tört el! – vágtam a szavába gyorsan. – Egyedül is be tudok menni, a másik kezemnek semmi baja. Ezen kívül, neked itt most még munkád van. Nem lóghatod el. Mr. Coop a fejed leszedné, ha magára hagyod a vendégeket.

- Rendben – sóhajtott fel. – Akkor, ha végeztél a korházzal hívj fel, hogy mi a helyzet.

- Rendben. Sziasztok – intetem még oda a csapatnak, akik kórusban köszöntek nekem vissza.

A kórházban annyit mondott az orvos, hogy kis szerencsével megúsztam a törést, így csak egy nagy rándulásom van. Óvatosan kell vele bánni, mivel ha tovább terhelem, akkor előfordulhat, hogy eltörik. Sínbe rakták, ami teljesen ugyan olyan volt, mint egy gipsz, csak annyi különbséggel, hogy kék volt és anyagborítású volt. Haza sem vezethettem, ezért fel kellett hívnom Joyce-t, hogy jöjjön el értem. Joyce a legjobb barátnőm volt már Gimnázium óta, Ő két évvel volt idősebb, mint én, idén töltötte be a húszadik életévét, amikor én érettségiztem.
A kórházi szobában ücsörögve, meghallottam a kapkodó lépteket, amik sűrűn kopogtak a padlózaton. Majd a jól ismert hangot, végül egy szőkeség csúszott be a szobámba.

- Úristen! veled meg mi történt? – nézett rám kitágult szemekkel, és arcom valamint a kék förmedvény között ingáztatta tekintetét.

- Bevertem egyet Gereth Collinsnak – mondtam el, ma már sokadszorijára.

- Gratulálok! – Lépett hozzám kuncogva. – Hát egyszer ennek is el kellett jönnie. Na gyere, haza viszlek.

- Ó! Mrs. Portaman! Jó, hogy nem ment el! Szerettem még magával közölni, hogy mivel tudok lovas karrierjéről, szeretném, ha egy ideig nem ülne lóra. Egészen pontosan addig, amíg a sín le nem kerül a kezéről.

- Az… az… mennyi idő? – kérdeztem holt sápadtan, és éreztem a szám is kiszárad.

- Talán két-három hét, rosszabb esetben egy hónap.

Óvatosan bólintottam egyet, mert attól tartottam, hogy leszédülök a vizsgáló asztalról. Egy hónapig, hogy ne ülhessek lovon? Az kizárt… bele fogok halni. Mi lesz így velem? Átkozom a napot, hogy megismertelek Gereth!