5.fejezet - vegyük fel a pléhpofát
ÖTÖDIK FEJEZET
Vegyük fel a pléhpofát
Fantasztikus bemutatkozásomat követően elvonultam, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Átkozom azt a napot, amikor bedőltem Joyce-nak! Lassan végig sétáltam a parton és csak bámultam ki a fejemből. Egy partszegélyhez értem végül és bámultam le a tengerre. Ahogy végig néztem a vadul száguldó hullámokra hirtelen én is visszavágytam a nyeregbe. Mindennél jobban a pályán akartam lenni. Élvezni a szabadságot, az adrenalint és a száguldást. Amon jutott eszembe: Vajon mi lehet most vele? Meg van egyedül? Alex kedves vele? Istenemre reméltem, hogy tudja, mekkora tétje van most a versenyeinek, mert ha elcseszi, az egészet én saját kezűleg tekerem ki a nyakát!
Merengésemből egy hang szakított ki, aminek következtében összerezzentem. Teljesen elgondolkodtam és meg is ijesztett. A telefonom még háromszor, négyszer megrezzent, mikor végre felkaptam. A szívem a torkomban dobogott a kijelző látván.
- Shanon! – mondtam boldogan mikor felkaptam a telefont.
- Szia, Angel! – kuncogott fel a vonal végén. – Én is örülök neked! Megérkeztetek már?
- Igen – feleletem csendesen egy cseppnyi szomorúsággal. – Egy napja körülbelül.
- Ó, értem. Mesélj, hogy vagy?
- Köszönöm jól. Képzelheted milyen itt… - morogtam. – Bárcsak otthon lehetnék! Igazán nincs más vágyam, mint, hogy újra a pályán legyek.
- Ennyire rossz ott? – kérdezte hangjában némi együttérzéssel.
- Hát… ha a bunkó beszólásokat nem számoljuk, akkor jó. De ez itt nem az én világom.
- Angie – sóhajtotta. – Ismerlek már egy ideje, és jól tudom, hogy most hova húz a szíved, mégis arra kérlek, maradj egy picit és pihenj.
- Ezt meg mégis, hogy érted? – kérdeztem komoran. Hangjából valami egész furcsát véltem kihallani, amitől a hideg kirázott. Mintha valami történt volna.
- Az orvosok elküldték a csuklódról készült leleteket – mondta egész halkan. – Angie, nem valami biztatóak. A csuklód komolyan megsérült. Mattel úgy gondoljuk ez nem csak Gereth miatt történt. Valószínű, ahogy verseny közben történt az a baleset, a csuklód már akkor megrándulhatott, és a Gerethnek adott pofon csak pont volt az i-re.
- Ez nem lehet… - motyogtam. – Nem is fáj. Semmit nem érzek. A fájdalomcsillapító szedését is abbahagytam. Talán, ha 3 napig, ha szedtem, vagy még annyi sem. Nem fáj…
- Ang, lehet, hogy nem fáj, viszont ha terheled és megerőlteted, eltörhet- mondta ki a nyílt igazságot, amitől legbelül én már rettegtem. – Pihentesd egy kicsit, ne terheld semmivel és meglásd egy két-hét és helyre jössz.
- Rendben van – sóhajtottam.
- Táncot is felejtsd el! – figyelmeztetett. – Tudom jól miből áll nálad, meg az eszetlen bandádból… szaltók, és a többi… ezeket kérlek, hanyagold egy picit.
- Na, nem mintha akartam volna táncolni, de rendben megértettem. – Adtam meg magam fújtatva.
- Egyébként mesélj, mi van Amonnal? Hogy boldogul? Ugye nem szemtelen veletek? – daráltam szinte egy szuszra kérdéseimet.
- Nem – kacagott fel szabadon. – Tulajdonképpen igen kedves. Most egyelőre pihen. Alex-el tegnap egy picit játszadozott, ezért most hagyjuk egy kicsit, had hűtse le magát és, had szokja meg, hogy most más lovagolja.
- Remélem, Alex tudja kezelni – motyogtam inkább magamnak mintsem neki. – Shanon, kérlek, ha bármi van Amonnal szóljatok. Ne az utolsó pillanatban! Ha nem bírtok vele, akkor hívjatok fel. Ti is tudjátok, nagyon jól nálam jobban egyikőtök sem ismeri, én tudom, mi kell neki. Szóval… ha történne esetleg valami…
- … akkor azonnal hívunk – nyugtatott meg kedvesen. – Ne aggódj Angie! Amon jó kezekben van. Matt odafigyel rá. Különösen azért, mert a te lovad.
- Aha… egyébként, Matt, hogy van? – kérdeztem váratlanul. – Nincs kiakadva, amiért leléptem?
- Nincsen. Igazából Jimmel megegyeztünk, hogy egyelőre nem szólunk neki arról, hogy hol vagy. Úgy tudja, a nagymamádat látogatod meg Mesaban.
- Huh. – A megkönnyebbülésemnek hangot is adtam.
- De mikor mondod el neki, hogy mégis hol vagy?
- Nem tudom, Shanon – mondtam őszintén. – Hamarosan elmondom neki. Úgysem bírom ki, hogy ne beszéljek vele és ne hallgassam a hülyeségeit.
- Hm, szóval hiányzik?
- Persze, hogy hiányzik! – vágtam rá azonnal. – Lassan négy éve ismerem. Nem is tudom összeszámolni a két kezemen hányszor húzott már ki a bajból és állt mellettem, ha kellett.
- És másrészről? – tapogatózott finoman.
- Shan! – mondtam miközben egy mély levegőt vettem. – Tudom, hogy az unokaöcséd, és jót akarsz neki meg minden, de hidd, el jobban jár nélkülem. Nem én vagyok az a személy, aki neki való lenne. Tudod, milyen vagyok, vannak zűrös dolgaim és egyébként sem illünk össze.
- Ezt ki szerint mondod? - tette fel kérdését hangjában egy cseppnyi felizzással. – Ne hitegesd magad ezzel Angie!
- Most mennem kell – szakítottam félbe mondta végén, hisz úgy is tudtam mondaná tovább, de meg akartam menekülni a kínosabbik résztől. – Még hívni foglak, megígérem, csak most muszáj mennem.
- Rendben. Vigyázz magadra! És fontold, meg amit mondtam! – búcsúzott el, miközben egyszerre mormoltuk egymásnak: - Szia.
Tehetetlenül álltam és bámultam magam el. Nem hitegettem magam, – legalábbis ezt gondoltam – így volt. Matt és én a szöges ellentétei vagyunk egymásnak. Jól kijövünk meg minden, a munka is nagyon klasszul megy, de ebben kimerül a dolog. Nem igazán jártam vele sehova sem bulizni, sem semmi különös. A lovakon kívül nem volt semmi közös dolgunk együtt. Helyes srác volt, imádtam, de nem tudom miért, nem úgy, ahogy azt sokan várnák tőlem, beleértve őt is.
- A belépőd hatásos volt – jegyezte meg valaki a hátam mögül. Meg sem fordultam, de már is éreztem, hogy mulattatja a dolog.
Hanyagul megfordultam, hogy mégis lássam vendégem arcát. Az a srác volt, aki megnézte a kezem, anno pár hete. Úgy vigyorgott, mint a vadalma. Szemöldököm kihívóan felhúztam, majd ismét visszafordultam a tengerre.
- Neked is hello – vetettem oda.
- Szia – lépdelt oda mellém. – Nos, min akadtál ki ennyire?
Óvatosan oldalra sandítottam, hogy lássam arcát. Komiszul vigyorgott, mint egy kis kölyök. Őszintén megmondva őrültem neki, hogy nem kezd rögtön minden féle hülyeséggel kínozni, csupán egy egyszerű kérdése van.
- Még kérdezed?
- Hé! Kérdésre, nem ér kérdéssel válaszolni! – tettetet felháborodóságot színlelt, majd komolyan rám nézett. – Na, komolyan! Mi akasztott ki…
- Azon kívül, hogy itt kell lennem köztetek, ahelyett, hogy versenyekre készülnék? – néztem rá durcásan, mire értve a célzást egy mosolyt próbált elfojtani és bólintott. Nekem meg újra eszembe jutott az a tökkel ütött színész, aki csicskás módjára beszélt velem. Rögtön mérgesebben fojtattam. – Ja, és ne is beszéljünk rólatok, a megtestesült kedvességekről! Akik csicskásnak nézik az összes embert!
- Találkoztál Taylorral – állapította meg gyorsan. Meglepett, hogy így tudja. Szóval ilyen a srác maga… „Honnan veszed?” című pillantással néztem rá. – Ma reggel egy kicsit nyúzott volt a gyerek, nem csodáltam volna, ha valakibe beleköt.
- Nem kötött belém – szűrtem fogaimon keresztül.
- Akkor?
- Semmi. Csupán finoman érzékeltette velem, nem tartozunk egy súlycsoportba. – Majd sarkon fordultam és igyekeztem visszafelé.
- Most mér’ rohansz el? – futott utánam gyorsan, és igyekezett lépést tartani velem.
- Nem rohanok, csak elmegyek, vissza – mondtam miközben leszegett fejjel igyekeztem gyorsabb lenni a srácnál.
A srác némán a nyomomban lihegett, még szóra sem méltattam. Zavart néhány dolog. Túlságosan is.
Lassan visszatrappoltam a forgatás helyszínére. Mike vett észre elsőként, direkt nem szólt Joyce-nak, aki nem tudom hol volt, mert a nem volt a srác közelében. Széles vigyorral az arcán ért oda hozzám. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi ilyen vicces, de inkább lehalkultam. Közben Mr. izompacsirták gyülekezete is a nyomába eredt. Most jöjjön erre egy busz, és én vigyorogva vetem magam elé!
- Jé, kijön itt – vigyorgott Mike. – Ne aggódj Tay elrepült.
- Halleluja! Remélem az Anktartiszig meg sem áll! – forgattam szemeimet.
- Azért akkora mákod nincs – kuncogott – mellesleg Joy élesíti a körmeit. Ki akarja tekerni a nyakad.
- Jajj, de cuki – gúnyolódtam. – Hol találom? Térden állva könyörgök, majd neki, hogy tegye meg. De előtte alaposan seggbe rúgom amiért…
- Amiért?
- Lényegtelen – sóhajtottam már magamban.
- Oké, most megteheted – biztatott Mike. Komor arccal néztem fel rá, értetlenségemre csak hátam mögé mutatott. – Ott jön.
- Ó, anyám borogass – nyögtem Joyce vörösen pompázó fejére. – Felfogadlak most azonnal testőrömnek. Vállalod a nemes feladatot? Hát persze. Kapsz 10 dolcsit.
- Minek nézel? Egy 16 éves kamasznak?
- Igen, pontosan! - morogtam. – Egy 16 éves kamasznak, aki túl sok izomnövelő micsodát szedett, és megnőtt.
- Ne legyél ilyen kedves! Még a végén beléd szeretek – ugratott mosolyogva.
- Csak azt ne! – forgattam szemeimet játékosan. – Kapsz 11 dolcsit, ha most megmentesz.
- Egye fene – sóhajtotta viccesen. – Nem kell a pénzed, de az adósom vagy.
- Értettem, főnök – szalutáltam egy mosoly kíséretében.
Magamat már lélekben készítve vártam, hogy Joyce oda érjen hozzám. Első pillantásra nem tudtam volna megmondani, mitől ilyen vörös a feje. Talán azért mert sietett? Vagy, mert ennyire mérges rám? Mindenesetre felkészültem a legjobbakra, hogy mérgében hazaküld.
- Te mégis hol a fenében voltál? – kérdezte tőlem enyhe nehezteléssel hangjában. Figyelmemet mérge sem kerülhette el.
- Körülnéztem – vágtam ártatlan arcot. – Gond?
Úgy tett, mint aki nem hisz a fülének. Tátott szájjal, pislogva tanulmányozta mosolygós arcomat. Talán neki is feltűnt, hogy épp most kamuzok egy jó nagyot, de nagyon nem tudott érdekelni. Minél előbb le akartam lépni, hogy készülhessek a versenyekre.
- Ismerlek Angelina – mondta mindent tudóan, és szemét résnyire szűkítette. Nem tudtam mit kitalálni még egy kamu jutott az eszembe.
- Na, jó, anyu – sóhajtottam. – Tisztelettel jelentem, hogy Matt-et hívtam, hogy mi van a szívem csücskével.
- Matt tud róla, hogy itt vagy? – kérdezte döbbent tekintettel. Mike szeme rám villant, nem értette mi folyik itt.
- Van pasid? – kérdezték többen egyszerre. Megfordultam. A srácok egy része mögöttem volt, és türelmetlenül várták válaszom.
- Konkrétan nincs – feleltem akadozva.
- Csak az edzője fiával kavar- tette hozzá gyorsan Joyce hanyagul. Észre sem vette, hogy ez nekem milyen rosszul esett. Egy pillanatra elhallgattam.
- Nem kavarok vele! – szóltam rá mérgesebben. – Nem tehetek róla, hogy Matt fafej és nem akad le rólam. Nem tudom elégszer érzékeltetni vele, hogy nincs semmi különös és nem is lesz. Barát. Testvér. Haver. Fokozzam még?
- Szóval akkor szabad vagy – állapította meg, azt hiszem Paul – vagy kicsoda.
- Nem – feleltem tömören. – Neked pedig – fordultam Joycehoz – Megköszönném, ha nem lennél napilap!
Miután úgy cakkom pakk Joyce-nak megmondtam a véleményem egy töredéknyi részét elmentem a kocsihoz, mondván bent hagytam a - nem létező - cigimet. Ez oly annyira bejött, hogy senki nem keresett és nem is hívtak sehova. A nap többi részét valahogy ellógtam-, vagyis inkább bent evődtem a kocsiban zenét hallgatva. Semmi kedvem nem volt elhagyni a biztonságot nyújtó meleg autót. Az ülést hátra engedtem, s mintha csak aludnék szemem-behunytam. Teljesen kikészített az amit Shanon mondott. Ha erőltetem a csuklóm, eltörik. Nagyszerű! Ha a bokámról lenne szó, oké akkor tényleg nem kéne lovagolnom, mert annak nagyobb az esélye, de a csuklómnak nem igazán. Talán csak saját magamat akartam ezzel meggyőzni, hogy semmi bajom és nem is lehet semmi a csuklómmal, mindenesetre semmit nem értem vele, max annyit, hogy folyamatosan e pörgött az agyam.
Távolról, mintha valami ütemesen dobolt volna. Az zene máris megváltozott volna? Furcsa… a ritmus valahogy abszolút nem illett hozzá. Újabb és újabb tamtamok játszódtak le, majd ismét. Végül kiestem a zene meghitt kis világából és egy erőteljes kopogtatásra eszméltem az ablakomon. Szinte még kábán néztem körül, amikor felfogtam hol is vagyok. Lassan visszaemeltem az ülést ülő helyzetbe, majd a zárat felpattintva kinyitottam az ajtót.
- Khm… kerestelek már egy ideje – mormolta szégyenlősen Mike.
- Elaludtam – motyogtam még az álmosságtól maszatos hangon. – Legalábbis próbáltam. Mit akartál?
- Gondoltam mivel egész nap nem ettél ezért elhívnálak ebédre…
Gyanús pillantást vetettem rá. Randira hív? Vagy mi a szösz? Remélem, tudja, hogy nem az esetem. Szívből reméltem nem fog valami randira hívós eseménnyel kísérletezni, velem. Valószínű észrevehette a furcsa tekintetem, mert sűrűn pislogni kezdett majd tarkójánál a hajába tűrt. Mintha egy kicsit elpirult volna.
- Úgy értem az ebédlőben, itt- pontosított gyorsan. – Jól főznek, ehető az étel. Egyenesen első osztályú. Joyce is ott van már. Nem is gondolnád, mennyire élvezi ezt az egészet. Tetszik itt neki. – Hirtelen elhallgatott talán észrevette mennyi zagyvaságot összehord. – Szóval jössz? – Pár pillanatig töprengtem.
- Aha – feleltem végül. – Rám fér egy kis étel.
És őszintén is így gondoltam. A gyomrom zsinórban már harmadszor jelezte az éhségemet, amivel persze próbáltam nem foglalkozni.
Az ebédlőben igyekeztem nem törődni a kíváncsi tekintetekkel, és egy embert megtalálni, de pont az a személy nem volt a teremben. Mike és én megpakoltuk tálcánkat – az enyém tulajdonképpen egy ásványvízből, almából és egy szendvicsből állt, míg az övé ételhalmokból. Egy félre eső kis asztalhoz ültünk a terem végében, úgy, hogy távol legyünk a szereplőktől és a kellékesektől. Állítólag ez volt Mike törzshelye. Csupán egy kisebb asztal volt mögöttünk ami most üresen állt.
- Ugye tudod, hogy Taylort gyötri a bűntudat? – kezdte a beszélgetést Mike, hogy lazítsa a közénk települt feszült csendet.
- Nagyszerű! – feleltem vállat vonva, és bámulva az ember tömegeket, majd újat haraptam a szendvicsemből. - Jól halad azon az úton, hogy embernek nevezzem.
- Embernek? – kacagott fel. – Miért most nem az?
- A viselkedése alapján inkább emlékeztet egy elkényeztetett ficsúrra, vagy egy ősemberre, akinek érzése egyenlő a nullával. Szörnyű, ahogy az emberekkel viselkedik!
- Te komolyan nem ismered a srácot? – kérdezte egy cseppet komolyabban, Mike. Némán megráztam a fejemet, majd magamban hozzá tettem: „nem is akarom…”- Ez a srác drágám, minden csaj álma. Van fogalmad róla, hogy egyesek még egy képért is fizetnének neki? Akár egy szakadékba is vetnék magukat, hogy Taylor legalább egy „Sziát” köpjön nekik. Veled jelenleg sok százezer, nem is… sok millió csaj cserélne, hogy a helyedben legyen.
- Először is. Nem, nem ismerem. Abból, amit megtudsz napilapokból vagy internetes cikkekből annak fele nem igaz. S úgy egy embert nem lehet megismerni, ezért azt mondom, nem ismerem. Hallottam róla, mármint a nevéről, de többet semmi képen. Még a kinézetét sem tudtam milyen, nem igazán izgatott. Másodszor aki elsőként fizeti, a legnagyobb összeget jöhet! Én benne vagyok, és már itt sem leszek! Egy kis pénz nem árt.
- Furcsa csaj vagy – jegyezte meg.
- Zavar, hogy az átlag tetszik? – húztam fel a szemöldököm, majd ravaszkásan rávillantottam legangyalibb mosolyomat.
- Ó, dehogy bébi! – furcsa izzás ült ki szemébe, majd ajka szeglete furcsa féloldalas mosolyba húzódott. – Ez azt jelenti, hogy van esélyem nálad?
- Sziasztok! Mi újság? Angie égen, földön kerestelek – huppant le mellénk Joyce váratlanul és arcán egy hamisíthatatlan boldogság mosoly ült.
- Semmi – felelte körönyösen Mike. – Angie-vel épp azt beszélgetjük, hogy milyen pasik jönnek be neki. Az előző kérdésemre visszatérve… - kezdte volna, de én gyorsan beelőztem a válasszal.
- Ezt egy szóval sem mondtam – feleltem. – De ha szerzel nekem egy LP koncertre szóló jegyet meglátjuk – kacsintottam rá.
- Ohó! Szereted a metált?
- Csak őket. Mondjuk, van még egy két elég jó együttes, de Ők az örök favoritok.
A srác már éppen elkezdte volna a mondanivalóját, már éppen szóra nyitotta a száját, de mögém pillantott, csak morgott valamit és az ételébe temetkezett újra. Joyce alig leplezetlen zavartsággal nézett ide-oda csak mögém ne kelljen néznie. Elpirult. Ajaj… kijöhet? Majd csak annyit vettem észre, hogy egy fekete ruhás valaki ül le mellém, oda se néztem, némán tömtem magamba a salátámat, amit még utólag hoztam. Mike alig észrevehetően rám nézett, és felhúzta szemöldökét.
- Szia – köszönt a srác, aki leült mellém.
- Hello – üdvözöltem én is közönyösen. A továbbiakban-csendben voltam. Nem szóltam hozzá. Gondolom észrevette, mennyire nem érdekel, hogy itt van, és nem fogok én kezdeményezni, ezért Ő kezdte a társalgást.
- Sajnálom, még nem volt alkalmam bemutatkozni – kezdte egy mosoly kíséretében, majd felém nyújtotta a kezét. – Taylor vagyok, Taylor Lautner.
- Aha – mormoltam miközben lenyeltem egy falatot. Felegyenesedtem és felém nyújtott kezére néztem, de nem fogadtam el, hűvösen csak annyit mondtam: – Erre magamtól is rájöttem.
- Nézd… sajnálom az előbbi kis incidenst – miközben ezernyi magyarázatot talált ki folyton a tekintetemet kereste, de nem igazán figyeltem rá, hanem tovább ettem. – Igazából nem vagyok ilyen… csupán… rosszul kezdődött a mai napom.
- És ez okot ad rá, hogy mindenkivel egy tuskó legyél? – fordítottam felé a fejem felhúzott szemöldökkel.
Majd csak annyit éreztem, hogy valaki jó erősen megrúgott. Mérges arccal Joyce-ra néztem és egy megsemmisítő pillantást küldtem neki. Közben azt próbáltam ezzel elérni, hogy ha tovább folytatja a „jó-kislányra” való térítését velem kapcsolatba, akkor rossz úton jár, mert engem nem érdekel.
Látszólag szíven ütötte a válaszom, mert megkövült arccal nézett rám. Pislogni se pislogott. A mögöttünk lévő asztalnál nagy hahotázás tört ki, mire a srác kelletlenül oda fordította a fejét, hát persze a társai ültek mögöttünk. Egy cseppet sem bántam, hogy hallották, amit mondtam. Sőt. Jobb, ha tudják nekem nem többek, mint bármilyen akármelyik ember. Attól, mert híresek én nem fogom őket úgy kezelni.
Taylor grimaszolt egyet, majd fejét lehajtotta és elmosolyodott. Rám nézett barna szemeivel, s úgy nézett ki, mint egy kiskutya, akit kidobtak az esőre. Színlelés. Tökéletes színész.
- Hm… mit szólnál, ha kárpótolnálak valamivel? – kérdezte mézes-mázos hangon.
- Mire gondolsz? – kérdeztem hűvösen.
- A srácokkal ma bowlingozni mennénk, egy pizzériába amolyan kis buli féleséget szerveznénk, ha van, kedved gyere el.
- Oké, de Ők is jönnek – böktem a fejemmel a túloldalon ülő Joyce-ra és Mike-ra akik hitetlenkedő pillantással néztek rám.
- Részemről rendben - vigyorgott rám. – Akkor szólok a többieknek, hogy mi a helyzet.
- Hm… lassabban azért. Nem mondtam, hogy evvel el is van intézve a dolog – állítottam gyorsan le, lelkesedését, mielőtt azt hinni, hogy csak ilyen könnyen megbocsátok neki.
- Parancsolsz? - kérdezte értetlen arckifejezéssel és a mosolya már le is hervadt. Bennem pedig megszólalt a kisördög, aki már örömtáncot járt gonoszságomért.
- Te állod a mai estét – jelentettem ki. Értette mire célzok, mert egy pillanatra eltátotta száját, majd be is csukta és elmosolyodott.
- Megbeszéltük – bólintott lelkesen. – 9-re valaki értetek megy.
- Semmi szükség rá – rázta meg fejét Mike. – Majd én elviszem őket. Tudom, hol van a hely.
