2.fejez - A verseny

MÁSODIK FEJEZET
A verseny

Visszasétáltunk az istállók elé. Komoyaln legszívesebben fejbe vertem volna! Versenyen lesz! Az ideg szétvet, ami fura, mert ma még abszolút nem voltam egy verseny miatt sem ideges. Úgy érzem magam, mint a legelső versenyemen! Amikor az épületből kilépett a hét bugris, azt hittem egyből neki ugrok Matt-nek. Ezért hozott, ide? Hogy ezek alázzanak? Ezek?

- Én rá fogadok – jelentette ki csaj.

- Én is – szólalt meg a farkas gyerek. Ja meg van, a Jákob!

- Veletek vagyok – szólalt meg az önkínzó vámpírt alakító figura, majd a másik négy sráchoz fordult. – Ki? Chaske? Alex? Bronson?

- Nekem tetszik – szólalt meg a vékonyabbik srác, és elismerően mért végig engem és a lovat is.

- A csaj vagy a ló? – nézett társára Alex, a beképzelt majom. – Ki… ideje dönteni.

- Na, jó, nekem erre nincs időm – sóhajtottam fel türelmetlenül, majd Matt kezéből kivéve a kantárt visszamentem.

A futtatóban, Matt felsegített Amon hátára.

- Figyelj, mert itt van Geret! Ne figyelj rá, hagyd, had hülyéskedjen és ökörködjön a lovával, ahogy akar. De ne engedd, hogy felhúzzon. S a startnál, figyelj oda, mert piszkos módszerekkel játszik.

Na igen. Geret Collins az egyik legrégibb és legszemetebb ellenfelem. Kistermetű, de ezt a nagyszájúságával próbálja kompenzálni. Piszkos módszereiről híres… Én jelenleg azért vagyok a begyében, mert egy randira nemet mondtam. Talán 5 évvel, ha idősebb tőlem. De púj. Mintha egy bernáthegyit látnék… vagy egy dogot, ami éppen nyáladzik. PFÚJ! Én csak mocskos módszerei és nagyképűsége miatt nem komálom, és nem is szándékozom.
A ló rettenetesen ideges volt. Pörgött forgott, és rúgott is. Izgultam nagyon, és mind ezek mellett annyira vártam. Teljesen, mint egy adrenalin löket, úgy hatott rám ez az egész! Rég nem éreztem ilyet... Úgy tűnik megtaláltam a hozzám illő társat.

- Ügyes leszel nagyfiú! – simogattam meg a ló nyakát, és bátorítóan megpaskoltam.

Amikor a pályára értünk alig tettünk néhány lépést, Amon felágaskodott. Éreztem az erejét, az önbizalmát és a futni vágyását. Ő kell nekem! Mondtam el újra és újra magamban. Ahogy ágaskodott én úgy nevettem, tetszett. Tetszett az ereje és a kitartása valamint az, hogy fitogtatja erejét. A startgépbe könnyen beállt és beállt nála a teljes nyugalom. Éreztem, ahogy izmait elengedi, és jobb elülső lábával egy kicsit előrébb lép. Tanítóm szavai csengtek fülembe: „Hunyd, be a szemed, ürítsd ki a fejed és a lelked. Mostantól csak te és a ló vagytok! Mint egy kirakós darabkái úgy kelletek egymásnak. Szüksége van rád, hogy vissza fogd, és a kellő helyzetben kiengedd. Neked viszont szükséged van az Ő teljes bizalmára, hogy kiengedjen magából mindent. „

- Nicsak… nicsak. Ki van itt? – vihogott mellettem valaki, mire oda néztem megláttam Mr. Nyálgépet. – Nos, miután megvertelek téged és a nyomorult gebédet egy vacsora? Ezzel a lóval úgy sem nyersz!

- Mi van Geret, álmodik a nyomor? – szúrtam neki oda. Nem bírtam ki…

Még morgott valamit az orra alatt, de én elengedtem a fülem mögött. Teljes figyelmemet a lovamra szenteltem, aki ugyan olyan izgatottan várta a startot, mint én. Amikor megcsendült végre a csengő, Amon villám gyorsan kitört, egyből Geret és a lova mellé. Geret rám nézett, majd egy erős mozdulattal megtaszított, és én kiestem a nyeregből. Bal lábam bele akadt a nyeregbe és fél oldalvást lógtam a lovon. A pálcám kiesett a kezemből és a kobakom szíja is elszakadt és leesett a fejemről. Remek! Ha leesek nekem meszeltek! Egy vágtató ló nyakába kapaszkodom, a lábam félig fent lóg a lovon. Csodás élet kilátás…

- Hát ez hihetetlen! – üvöltötte a kommentár. – Angelina Portman kiesett Amon nyergéből és úgy látom a lába is beakadt! A kobakját is elvesztette… mit ne mondjak szorult helyzet. Most mihez kezd a fiatal lány, egy tajtékzó lovon vágtatva?

- Egyértelmű, hogy a legjobb az lenne, hogy leesne a lóról, mert vissza ülni már nem fog tudni. Viszont a kobakja nélkül ez nehéz választás – konferálta a másik.

Közben észrevettem, hogy Amon kezd leszakadni a többi lótól és a szeme sarkából rám néz. Döntöttem.

- Ne állj meg! Fuss tovább! – üvöltöttem neki.

Igyekeztem vissza húzni magam a nyeregbe. Próbáltam lendületet venni valahogy, de nem ment. Aztán elengedtem a nyakát és hirtelen hátra buktam egyenest a hátsó lábaihoz. Vészesen próbáltam elkapni a nyerget, ami sikerült is, és felhúztam magam. Eligazítottam a lábaimat a kengyelbe és újult erővel vágtam neki. Az a szemét nem fog nyerni!

- Gyerünk! – kiáltottam, mikor már fent voltam a hátán.

- Ez hihetetlen! Angelinának mégis sikerült vissza ülnie a nyeregbe! Ez egyszerűen fantasztikus! Bár most már mindegy hisz ezt már behozni nem fogják.

Ó dehogy nem! Csak figyeljetek! – morogtam magamban. Lassan kezdtük beérni a bojt, és Amon még mindig nem volt fáradt. Majd egy fél körön át húzott engem a nyakába, és már csak alig egy fél kör volt hátra. Szép lassan utol is értük a többieket. Vártam, míg elérjük a célegyenest.

- Akkor indulunk, nagyfiú?

Amon neki feszült a szárnak és én egy kis szárat engedve neki engedtem had fusson. Közben hallottam a kommentátorhitetlenkedő, és csodálkozó kiáltásait. Egészen az első lovasig feltornásztuk magunkat, aki Geret és Ígéret volt. Megdöbbenve nézett rajtam végig.

- Nos, hát, akkor – kezdtem vigyorogva - A célban találkozunk. Indulj Amon! Gyerünk!

Amontól nem kellett többször kérnem, az össze szárat neki adtam és Ő vágtatott akár a szélvész. Szépen lassan magunk mögött hagytuk Geretéket, és már egy jó lóhossznyival jártunk előttük, de még mindig sikerült fokoznia a tempóját, és egy egész nagy sprintet tudott levágni. Az arcomon egész végig hatalmas vigyor ült ki. A mezőnyt fölényesen vertük. Ez hihetetlen! Sikerült! Nyertünk! El nem mondhatatlanul büszke voltam a lovamra. Miután leléptettem a pályán Amont elmentünk, hogy át vegyük a díjat. Pár kép is készült rólunk, valamint egy részletes interjú.
Ezek után pedig visszaindultam az istállóba – bicegve. A bokám rettenetesen megrándult, ahogy beakadt a kengyelbe és az visszarántott. Max fülig érő mosollyal ölelt át és dicsért meg és gratulál, majd Amont az istállóba vezetve lenyergeltem és elvittem fürdetni.

- Egész ügyes voltál, Angelina – lépett oda hozzám mézes-mázos mosolyával Alex.

- Kösz – feleltem közömbösen, majd tovább bicegtem a ló fürdetőbe.

- Tod kérlek, zárd el Amon bokszában az itatót – kiáltottam hátra az istállófiúnak.

- Nyer a lovad és így kínzod? – nevet fel mellettem.

- Ez nem kínzás, csupán nem akarom, hogy tüdőgyulladást kapjon. Egy verseny után nem ugorhat neki a hideg víznek… leforrázná a torkát. Sportember létedre tudhatnád – mondtam neki megvetően, majd faképnél hagyva a még dermedten álló sztárt végleg a lovamra figyeltem.

Ahogy ott fürdettem észre sem vettem, hogy idő közben megjelentek még többen, ama kis bandából. Langyos vízzel mostam le csatakos testét gyönyörűséges pej lovamnak, Ő pedig hálásan fújtatott párat. Majd jutalomként egy répát adtam neki. Végül kivittem a közeli kifutóba, ahol kicsit élvezheti a napsütést és száradhat.

- Gratulálunk – jött elém a csajszi. – Igazán nagyon ügyes voltál!

- Köszi – villantottam rá egy művigyort. Nagyon reméltem, hogy hamarosan lelép.

Közben megláttam Geret-et aki éppen arra felé sétált. Hirtelen bepipultam és állítom a fejem négy színben pompázott. Hirtelen ötlettől vezérelve, felkaptam kobakomat.

- Mindjárt jövök – kacsintottam Mattre.

- Angel ne csináld! – kérlelt ijedten Matt, majd utánam akart kapni, de én oda futottam a másik zsokéhoz.

Még beszélt pár emberrel. Megvártam, míg végez majd kobakom-feltettem a fejemre és hagytam, hogy a csatja lelógjon. Műmosollyal Gerethez mentem, aki bárgyú vigyorral nézett engem.

- Hát egyszer ennek is eljön az ideje – kezdte morgolódva.

- Szerintem ennek már rég eljött, csak te nem vettél róla tudomást. Ó és nagyon jó trükk volt, hogy kilökj a nyeregből! Csak kár, hogy nem jött össze…

- Összejött az drágám, csak nem megfelelően – kacarászott nevetve, én pedig közelebb léptem hozzá.

- Ó nézd csak, mi az ott? – mutattam a földre, majd egy hirtelen mozdulattal lehajoltam és lefejeltem a kobakkal Geretet.

- Cseszd meg! Ez eltört, te hülye tyúk! – üvöltötte felém.

- Várj! Kiegyenesítem – majd egy hatalmas öklössel újra orrba vágtam a már vérző orrú zsokét. - Bakker! Mekkora béna vagyok! Most már tényleg eltört…

- Ezért még…

- Mi lesz? – nevettem. – Megütsz? Az 1,60-as belmagasságoddal? Ne röhögtess…

Majd fülig érő vigyorral visszaindultam, közben a kobakot is levettem a fejemről. Közben elég tisztességes tömeg gyűlt össze, nem csak a nyámnyilák csapata, hanem edzők, tréningezők, istállóbeliek stb… Ádáz vigyoromat senki sem törölhette le.

- Ezt most jól elintézted – lépett oda hozzám Matt idegesen. – Geret fel fog jelenteni testi sértésért.

- Á, azt nem hiszem. Ha csak… nem akarja, hogy a zsoké engedélye, hogy is mondjam? Elússzon. Ha annyira szívtelen szeretnék lenni, akkor eljárást indíttatok azért, amiért majdnem lelökött a lovam hátáról, és szerintem ezt a verseny videó is jól igazolja. Ugye Geret? – Fordultam a zsokéhoz, aki idő közben oda ért hozzám. Hirtelen köpni, nyelni nem tudott.

- Miből gondolod, hogy rajta vagyok azon a videón?

- Meglepne, hogy egy akkora tulok, mint te nem látszana – vágtam neki oda csípősen, mire a többiekből kitört a nevetnék az ironikus kifejezésem miatt. – Meg ott van a modern technika, egy kis nagyítással, mindent észre lehet venni. Szóval szerintem így kvittek vagyunk. Én majdnem leestem és eltaposott egy ló tömeg, neked meg eltört az orrod. Nézd a jó oldalát, úgy is akartál már menni plasztikai sebészhez, hát én adtam rá okot.

- EZT! EZT! MEGÍGÉRTED, hogy NEM MONDOD EL SENKINEK! – Üvöltötte nekem idegesen, én meg magamban kisördögként röhögtem. Ez volt Geret Collin féltett titka; plasztikai sebész. Még akkor beszélt nekem róla, mikor fűzni próbált.

- Basszus! Fene vigye el a nagy számat – koholtam színpadiasan magamat.

A végleg kikészített zsoké megelégelve az én megalázó viselkedésemet elment.

- Azt hiszem, az Angelből mehetsz t Devilbe – vakarta fejét Matt nevetve. – Ugye azt tudod, hogy egy életre bele tapostál Geret lelkébe.

- Neki olyan is van? – néztem rá hitetlenkedve.

- Kislány! Te aztán talpra esett egy lány vagy! – Lépett oda hozzám az egyik srác. – Alex vagyok, és te?

- Angelina – feleltem egyszerűen.

- Jó elintézted azt a beképzelt hólyagot, komolyan mondom nem hittem volna, hogy van benned ennyi.

- Hát persze. Elvégre én egy senki vagyok, miért is lenne bennem bármi? – Kérdeztem vissza gúnyosan, majd faképnél hagyva a társaságot, visszamentem az öltözőbe.

Morogva kezdtem bevagdosni a bőröndömbe a ruhákat, és a cuccaimat is. „Nem hittem volna, hogy van benned ennyi.” Ez szíven ütött. Mintha Ők különbek lennének nálam bármivel is. Ők is csak egy egyszerű emberek, csak felkapott hírnévvel. nem értem mit esznek rajtuk az emberek... Nem is akarom. Miután készen lettem átöltöztem, ahogy a táskám után kaptam, hogy visszainduljak, a csuklómba, amivel orrba vágtam Gereth-et, fájdalom nyilallt. Azonnal el is engedtem a táskát, ami a földre hullt. Kerestem valamit, amivel beköthetem és a padra ültem lehajtott fejjel és vártam, hogy a fájdalom valamelyest csillapuljon. Görcsösen fogtam a csuklómat, ami egyre jobban kezdett fájni. Ha eltörtem a miatt a mocsok miatt, én esküszöm, még egyet beverek neki, de azt már gipszel! Kopogást hallottam az ajtón, de még arra se néztem fel a fájdalom miatt.

- Hé, öhm bejöhetek? – kopogtatott újra az egyik srác és résnyire nyitotta az ajtót, egy aprót bólintottam, mire oda ült mellém. – Alex az előbbit nem úgy értette, hogy…

- Pontosan tudom, hogy értette.

- Nem. Tévedsz – nevetett fel. – Alex úgy értette, hogy nem gondolta volna, rólad, hogy képes lennél beverni egy pasinak. Ő nem akart minősíteni téged, csak te félre értetted. – Mivel látta rajtam, hogy nem igazán azzal vagyok elfoglalva, amit mondott közelebb húzódott hozzám, és aggódva megkérdezte: - Jól érzed magad?

- Persze – motyogtam a padlóra szegezett szemmel.

- Mutasd a csuklódat. – Majd lefejtette a másik karomat a bekötözöttről és óvatosan bontogatni kezdte a kötést. Kitágult szemekkel nézte megdagadt csuklómat, ami vörös volt, akár egy cseresznye. – Meg tudod mozdítani? – Majd egyik kezével felfelé próbálta emelni.

- Áú! Ne ez fáj! – sikoltottam.

- Eltört – jelentette ki nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Az kizárt! Nem törhetett el! – Morogtam kitartóan.

- Szerintem igen, de azért nézesd meg egy orvossal. Beviszlek a kórházba – ajánlotta fel lelkesen, mire én szám tátva néztem rá.

- Nem kell köszönöm…

- Kiowa. Kiowa Gordon – mutatkozott be mosolyogva, majd kezet akart nekem csókolni, de azonnal vissza is húzta, mivel pont sérült csuklómra esett volna választása. Érdekes egy neve van, az is biztos. – De szólíts, csak Ki-nak.

- Köszönöm, Ki – eresztettem meg felé, végre egy őszinte mosolyt, majd újra bekötöttem kezemet.

Másik vállamra kaptam a táskámat, és ép kezembe a kobakomat, majd kifelé indultam. Útközben még oda mentem Matt-hez, aki épp a társaságnak tartott bemutatót egy csődörről.

- Matt, én akkor mára végeztem – szólítottam meg végül a szőkésbarna hajú fiút.

- Jesszus! Mi van a kezeddel? – kérdezte aggodalmasan.

- Betett az, hogy megütöttem Gereth-et – válaszoltam, az igazságnak híven, majd félénken az előttem álló ájulásra kész srácra néztem. Fal fehér volt.

- Beviszlek a korházba. Ha ez eltört…

- Nem tört el! – vágtam a szavába gyorsan. – Egyedül is be tudok menni, a másik kezemnek semmi baja. Ezen kívül, neked itt most még munkád van. Nem lóghatod el. Mr. Coop a fejed leszedné, ha magára hagyod a vendégeket.

- Rendben – sóhajtott fel. – Akkor, ha végeztél a korházzal hívj fel, hogy mi a helyzet.

- Rendben. Sziasztok – intetem még oda a csapatnak, akik kórusban köszöntek nekem vissza.

A kórházban annyit mondott az orvos, hogy kis szerencsével megúsztam a törést, így csak egy nagy rándulásom van. Óvatosan kell vele bánni, mivel ha tovább terhelem, akkor előfordulhat, hogy eltörik. Sínbe rakták, ami teljesen ugyan olyan volt, mint egy gipsz, csak annyi különbséggel, hogy kék volt és anyagborítású volt. Haza sem vezethettem, ezért fel kellett hívnom Joyce-t, hogy jöjjön el értem. Joyce a legjobb barátnőm volt már Gimnázium óta, Ő két évvel volt idősebb, mint én, idén töltötte be a húszadik életévét, amikor én érettségiztem.
A kórházi szobában ücsörögve, meghallottam a kapkodó lépteket, amik sűrűn kopogtak a padlózaton. Majd a jól ismert hangot, végül egy szőkeség csúszott be a szobámba.

- Úristen! veled meg mi történt? – nézett rám kitágult szemekkel, és arcom valamint a kék förmedvény között ingáztatta tekintetét.

- Bevertem egyet Gereth Collinsnak – mondtam el, ma már sokadszorijára.

- Gratulálok! – Lépett hozzám kuncogva. – Hát egyszer ennek is el kellett jönnie. Na gyere, haza viszlek.

- Ó! Mrs. Portaman! Jó, hogy nem ment el! Szerettem még magával közölni, hogy mivel tudok lovas karrierjéről, szeretném, ha egy ideig nem ülne lóra. Egészen pontosan addig, amíg a sín le nem kerül a kezéről.

- Az… az… mennyi idő? – kérdeztem holt sápadtan, és éreztem a szám is kiszárad.

- Talán két-három hét, rosszabb esetben egy hónap.

Óvatosan bólintottam egyet, mert attól tartottam, hogy leszédülök a vizsgáló asztalról. Egy hónapig, hogy ne ülhessek lovon? Az kizárt… bele fogok halni. Mi lesz így velem? Átkozom a napot, hogy megismertelek Gereth!

1.fejezet - Váratlan Vendégek

ELSŐ FEJEZET
Váratlan vendégek

Tökéletes világ nem létezik – mindig is ez volt az életszemléletem. Ha elrontottam valamit, akkor is megrántottam vállam és újra próbáltam, vagy hagytam a francba. Néhányan azért mégis hajlamosak azt mutatni, hogy az Ő életük csupa jó és öröm. Hogy kik ezek? A sztárok. A hollywood-i hírességek többsége mind ezt mutatja, de azért mégsem olyan tökéletesek, mint ahogy az átlagemberek hiszik… Őket sajnáltam a legjobban – az árvák és hajléktalanok mellett. Mert jó néhány interjújuk, fotójuk nem őszinte, boldogságot mutatnak, de azért valami még sincs rendben odabent. Elmondani kinek tudják? Gyakran a legjobb barátaik azok, akik hátba döfik őket, és kiadják a titkaikat. Semmi pénzért nem cserélnék velük! Inkább vagyok egy nagyszájú, semmivel sem törődő lány, mintsem egy elkényeztetett bájologó hollywood-i sztár palánta.

A Nap sugarai erősen tűztek arcomba, amit morcosan díjaztam. Átfordultam másik oldalamra, és lustán visszahelyezkedtem az ágyamba. De, hogy valami tönkre tegye az idilli merengésemet, megszólalt a telefonom, amit morogva le is nyomtam.
Los Angeles-i napok szinte mindig ugyan úgy telnek. Felkelek, zuhanyozok, reggelizek, fogat mosok, felöltözök és iskolába, vagy éppen dolgozni megyek. De most az a borzalmas kicsi pont nem fenyeget, amit iskolának hívnak. Nyári szünet van – pechemre. Most már csak egyedül a munkám az, ami le tud kötni. Eddig az iskola volt az, ami elterelte a gondolataimat, de végezvén a középiskolában, belevágok a nagy betűs életbe. De előtte még az egyetem.

- Hello, Angie – köszönt rám kora reggel Matthew, az istálló előtt.

- Á, szia – köszöntem neki lelkesen.

- Mai lovaid egyike, Jet. Nyolcas startszámmal indultok, az első futamban – ecsetelte, miközben a bokszhoz mentünk, ahol aznapi lovamat kaptam a versenyre. – Róla azt kell tudni, hogy rendkívül akaratos és szélvész, rögtön az első perctől fogva képes lenne mindent kiadni magából, úgy hogy tartsd jól száron.

Ahogy jól szemügyre vettem a sárga mént, pillanatnyi lelkesedésem azonnal le is apadt. Ugyan olyan unalmas galopp ló, mint a többi. Igen… zsoké vagyok, ez az, amit imádok csinálni a tánc mellett. Elsőre meg sem mondanám Jet-ről, hogy egy akaratos ló, inkább olyan nyúl felé, aki rögtön az első akadálytól megijed, ami elé kerül. Unalmasan húztam el a számat, amit Matthew észre is vett.

- Nem fogott meg, mi? – kérdezte ravaszkás mosollyal arcán.

- Nem igazán… Nem látok benne semmi tüzet – feleltem, miközben még mindig a ló vonásait tanulmányoztam. – Szép-szép, de nem az igazi.

- Mindjárt gondoltam – kuncogott fel mögöttem egy mély, öblös hang. – Neked megtalálni a tökéletes lovat olyan, mint tűt keresni a szénakazalban.

- Neked is jó reggelt, Marcus! – villantottam rá egy hamis mosolyt. – Egyébként, szerintem nem túl nagyok az elvárásaim azzal, hogy egy tüzes, kifinomult érzékű, hatalmas szívű és lelkű lovat akarok. Nem pedig egy olyat, aki kényszerből fut.

- Gyere, nézzük tovább a mai kínálatot – terelt tovább Matt a bokszok felé, majd megállt egy szürke ló boksza előtt. – Ő itt Sunny, okos, türelmes, de mindezek mellett pörgős kis kanca. Vele talán annyi problémád lehet, hogy a célegyenesben egy picit bíztatni kell. Tízes startszámmal indultok, a harmadik futamban.

Aprót bólintva tovább mentünk a további két bokszhoz, az utolsó előtti ló sem fogott meg igazán. Hua névre hallgatott – szegény állat – sárga kanca volt, ötös startszám, és a negyedik futamra írtak minket. Végre elértük az aznapi utolsó futam lovát. Matt egy nagy sóhaj kíséretében állt meg előtte, majd hozzám fordult.

- És végül Amon – nézett végig büszkén, a lovon. – Hihetetlen, hogy eddig sikerült eljutnotok! Csodásan foktok ma szerepelni, ebben biztos vagyok!

- Én is. Amon szíve és lelke kitesz vagy tíz lovat. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az első versenyén én lovagolhatom!

- Elvégre, te tréningezted… - vágott közbe.

- Akkor is. Mr. Coop mondhatta volna azt is, hogy Jenkins ülje ma meg.

Bementem a világos pej csődör mellé, és babusgatni kezdtem. Imádtam! Ő volt a kedvenc lovam itt. Ha ő nem lett volna ezen a szent helyen, akkor én sem tartanék most itt. Csikó kora óta ismerem, tizenhat éves voltam, amikor megszületett és rögtön a szívembe lopta magát. Büszke vagyok rá, hogy ilyen csodás ló lett belőle, és még csak két éves. A nyeretlen kétévesek versenye lesz a legelső. Ha ez sikerül, akkor nem áll semmi az utunkba, mert megyünk tovább! Nem bírtam levenni róla a szememet, gyönyörű volt! Sötétpej szőre csak úgy csillogott, barna szemei pedig olyan értelmesen néztek rám, mintha ezernyi dolgot szeretne elmondani. A színéhez még csak jobban passzolt fekete sörénye. Pompás állat volt! Hosszú ideje talán Ő volt az egyetlen versenyló, akit megfogott! Megsimogattam puha-bársonyos orrát, amit egy horkantással díjazott.

- Ó, és ma mindent adj bele! Sztár vendégeink lesznek – kacsintott rám Matthew.

- Nem mintha ez sokat dobna a murin, de mindent bele adok, mint mindig.

A Broken Park volt számomra az egyetlen igazi hely, ahol teljesen kitisztult a fejem. Csak én voltam, és a lovam. Szinte minden nap volt verseny, amikben minden nap részt vettem. Ezzel tudtam fizetni a havi kiadásaimat és az iskolámat is.
Lassan lesétáltam a hatalmas pályához és körülnéztem. Beszívtam a frissen nyírt fű édeskés illatát, és a korai csípős levegőt. Hiába volt nyár, a korai hajnalok mindig hidegebbek voltak. A versenyig nagyjából két órám volt, így kivittem Amont a karámba, és igyekeztem egy kicsit jobban megismerni. Le futószáraztam, és bemelegítgettem egy kicsit. Majd felültem rá szőrén, hogy egy kicsit kipróbáljam. De csak léptem vele, figyeltem rá, hogy ne fárasszam ki a versenyig. Majd elvittem lecsutakolni és fürdetni, majd még további egy órát vele töltöttem a karámban. Kedves, odaadó ló volt. Nagyon megkedveltem! Később vissza vittem az istállóba, és egy almával búcsúztam el tőle, majd elmentem néhány öreg barátot meglátogatni.
Éppen az egyik kiöregedett versenylovat abajgattam, amikor egy éles dudaszó hangzott fel. Pergas ijedten nyerített fel, majd felágaskodott, én pedig elveszítve az egyensúlyom, a földre estem. Ijedten néztem a szürke ló után, aki eszét vesztve vágtatott el. Magamban pedig átkoztam azt a szemét sofőrt, aki a Limuzint vezette, na és persze a benne ülőket.

- Ezek meg kik? – kérdeztem Mattet, mikor vissza értem az istállókhoz.

- Nem mondod, hogy nem ismered őket? Még csak hallomásból se? – nézett végig rajtam meglepetten. Jobban megnéztem a hét alakot, mintha távolról halványan ismerősek lennének… Majd gyorsan beugrott.

- Annak a vámpíros filmnek a szereplői, vagy tévedek?

- Azok – felelte tömören. – Na, megyek, bemutatkozok nekik. Dave engem választott ki úti kalauznak, pedig milliónyi teendőm lenne – morgolódott a szőkés-barna hajú fiú mellettem, majd egy mindent mondó pillantást vetett rám.

- Rám ne nézz, én nem fogom őket terelgetni. Én lovaglok, nem pedig sztárok felett bébi csőszködök. Azért remélem, a verseny előtt még odajössz hozzám egy kis szakmai tanácsadásra – kacsintottam még rá, majd elindultam az öltözőmbe.

Felhúztam fehér színű lovaglónadrágomat, és egy lila spagetti pántos pólót, a mezt csak később veszem fel. Felkaptam magamra csizmámat, és egy hajgumi kíséretében kifelé indultam. A kis irodában lévő papír halmok közül felkaptam egy négy darabos keménykötésű edzéstervet és részletes bemutatót a lovakról, és kifelé indultam. Matt valamit nagyban mutogatott az ott lévő kis hétfős csapatnak. Felvettem a pléhpofát és elindultam hozzájuk, vagyis tulajdonképpen kedvenc tréningezőmhöz. Egyetlen egy lány volt köztük, azt hiszem az, aki Bellát játszotta – de a valódi neve most nem ugrott be. A többi mind pasi volt, az egyikük a vörös nyurga vámpír gyerek, és akit még úgy halványan felismertem. Mr. Kocka has vérfarkas fiú, a többiek meg a vérfarkas banda tagjai.

- Sziasztok – köszöntem rájuk egy kis érdeklődést sem mutatva.

- Szia – köszönték kórusban.

- Aláírás kéne, cicám? – lépett elő egy magas, fekete hajú férfi, arcán bárgyú vigyor, amitől a gyomrom felfordult.

- Igen, az – feleltem tömören egy mosoly kíséretében, majd egy lesajnáló pillantást rávetve, hozzá tettem: - de nem tőled, cicám.

A többiek röhögése közepette átnyújtottam Matt-nek a papír füzetet, hogy hagyja jóvá őket.

- Hát Alex, ez nem jött össze – röhögött az egyikük. – De lefogadom, hogy engem vagy Tay-t, vagy Ki-t komálna.

- Felétek mindenkinek ekkora az egója? – néztem rájuk szánakozóan, majd átvettem a füzetet Mattől. Indulni akartam vissza, de a csajszi villám gyorsan elém állt.

- Hé, ne is foglalkozz velük. Nyolcórai utazás után, így mutatkozik rajtuk a fáradság – mosolygott rám bátorítóan.

- Puszi barát is akarsz vele lenni, Kris? – morgolódott Alex.

- Nem kell aggódnod, nem vagyok én a ti köreitekbe való – mondtam neki gúnyosan, majd visszaindultam az istállóba.

- Milyen jól beszél… - hallottam még meg.

Ez dühít fel! Ez! Hogy azt hiszik, Ők magasabb kategóriába tartoznak, amiért sztárok. Legszívesebben annak az Alexnek akkorát bemostam volna, hogy a fal adta volna neki a másikat. Utálom az ilyen beképzelt, semmire kellő embereket, akik jó dolgukban már nem tudják, mit csináljanak. Bementem Amon-hoz, a bokszába. Csutakolni kezdtem, morogva. Hangokat kezdtem hallani az istálló másik végéből, közben felismertem az előbb látott-hallott személyeket.

- Ő pedig Amon. Ő is indul a mai versenyen, az utolsó futamban – közölte velük ünnepélyesen Matt, majd nyomatékosan rám nézett, de én makacsul elfordultam, és csutakoltam tovább a lovat.

- Azt hittem a lovat a munkások pucolják, vagy te is az lennél? – nézett végig rajtam méregetően a nagyképű tulok.

- De igen, az vagyok – vontam meg a vállamat.

- Gi, mindjárt te indulsz – kiáltott be nekem Tod.

- Gi?

- Adjanak hálát, hogy te pesztrálod Őket – morogtam Mattnek, miközben elhaladtam mellette.

- Miért, te mit csinálnál? – kiáltott utánam nevetve.

- Ismersz – mondtam neki nyomatékosan, ezzel utalva karvaly stílusomra.

Elmentem még egyszer az öltözőmbe felhúztam a versenyes csizmámat, amit még egyszer áttörölgettem, felkaptam a pálcámat és a kobakom, aztán kimentem az istállóhoz. Valamiért olyan fura volt a kobak… mintha laza lenne. A csatja sem úgy működött. Tod pont akkor hozta ki nekem Jet-et, és vitte be a kifutóba, ahol a fogadók végig nézhették, az induló lovakat. Gyorsan fejembe nyomtam a kobakot és Matthez siettem, aki már a mezemet szorongatta. A bájgúnárok mind mellette álltak, és engem sasoltak. Önelégült vigyorral vettem át a zöld színű mezt, és kaptam magamra.

- Szóval, tudod a dolgodat – mondta nekem, mikor átléptük a kaput, és Jet-hez mentem. – A célegyenesnél engedd ki, utána Ő már tudja a dolgát.

Aprót bólintottam, majd megfogtam az aprócska nyereg markamráját és a szárat hozzá szorítottam. Matt háromig számolt, majd bakot tartva felsegített Jet-re.
Tod Jet-et fogva vezetett ki a pályára, a többi ló és lovas mögött. A startgépbe könnyen beállt, és várta a jelzést. Amikor kinyílt a startgép, azonnal el is indult, rögtön a bolyba törtem fel magam és vártam a megfelelő pillanatra. Úgy volt, ahogy Matt mondta, nagyon menni akart, de folyamatosan száron kellett tartanom. Éreztem, ahogy neki feszül a zablának és akár ki is tépte volna a kezemből, ha annyira akarta volna. Ahogy kiértünk az utolsó kanyarból, kiengedtem Jet-et és gyorsabb tempóra ösztökéltem. Egy fejhossznyival vertük a mezőnyt. Büszke voltam Jet-re! Ahogy kiértem a pályáról, Matt jött oda hozzám hatalmas vigyorral arcán, mikor leugrottam megölelt.

- Ezt nevezem, Angie! Nagyon ügyes voltál! – mondta vigyorogva. – Az időtök is remek!

- Mennyi volt? – kérdeztem tőle izgatottan, de Ő a fejét rázta.

- Nem tudom megmondani. Max elvitte a stoppert…

- Remek. Elmegyek mezt cserélni – vetettem még oda, majd vissza kezdtem futni az istállóhoz, hogy megtaláljam Tod-ot.

Ahogy meglátott, rögtön a kezembe nyomta a következő mezt, és én át is vettem. Benéztem még Sunnyhoz, leellenőriztem a lábát, és már indultunk is. Matt újra felsegített, és a pályára léphettünk. Sunnyval egész jól tartottuk magunkat, a végén elkezdtünk kitörni, de az utolsó pár méternél Jamie előzött meg minket, Crusoval. A második hely sem rossz… A pénznyeremény valamennyivel kevesebb, de nem rossz. Most még inkább rohannom kellett, mert újra én következtem. Ahogy siettem a kifutóhoz, távolról megláttam Hau karcsú, törékeny alakját. Olyan furán mozgott szegény…

- Ennek a lónak valami baja van – állapítottam meg, mikor odaértem hozzá.

- Az kizárt! – erősködött az egyik lovász. – Az előbb ellenőriztem.

- Ahogy tartja a fejét és a mozgása… valami nincs rendjén vele! Nézze meg, az izmai remegnek, izzad, mintha csak maratont futott volna!

- Mondtam már, hogy leellenőriztük, és semmi baja nincs! Csak most teszi az agyát, a lusta gebéje!

- Akkor magának biztos rossz a szeme! Ajánlom, keressen fel egy szemészt! – üvöltöttem rá. Felháborított a viselkedése, ahogy szegény páráról beszélt.

Oda léptem a ló oldalához és kikapcsoltam a hevedert, hogy levehessem róla a nyerget. Ahogy megszabadult a heveder szorításától, fellélegzett és lehorgasztotta a fejét.

- Kislány! Te meg mégis mi a fenét csinálsz? – üvöltött rám egy tömzsi pasas, nyilván a trénere a lónak.

- Nem vagyok hajlandó, egy beteg-sérült lovon versenyezni. Ez a ló szemmel láthatólag nincs jó állapotban! Nem fogom kockáztatni a testi épségét egy nyomorult verseny miatt!

Matt észrevéve a mi kis szóváltásunkat, oda sietett hozzám.

- Mi a baj? – nézett ránk.

- Ennek a lónak valami baja van! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Nézd meg a tartását… a farkát behúzza, a bal elülső lábát nem terheli, és úgy vettem észre, hogy meleg a térde. Sőt, ahogy a fejét is tartja… Az izomrángást is észrevettem.

- Kislány! Mi adjuk a pénzt, a ló a mi tulajdonunkat képezi, innentől kezdve neked beleszólási jogod nincs! Neked csupán annyi a dolgod, hogy felülsz, meghajtod, és nyersz egy versenyt! – vágott a szavamba a férfi, és egyre indulatosabb volt velem.

- Sajnálom. Én megmondtam Önöknek a kezdetek kezdetén, hogy én a saját feltételeim szerint versenyzek. Na már most, az egyik feltétel az, hogy beteg lóval nem megyek a pályára! Ha nem tetszik, keressenek másik zsokét! Mert én nem vagyok hajlandó vásárra vinni, a lova bőrét!

- A lovával tényleg nincs valami rendben – közölte Matt elgondolkodva. – De azért hívjuk ide, Dr. Fasson-t.

Az orvos gyorsan ki is jött, közben a versenyt egy kicsit eltolták a mi kis incidensünk miatt. Miután az orvos megvizsgálta a kancát, aggodalmasan fordult a tréner felé.

- A zsoké Kisasszony jól mondta, a lova kezdő stádiumú, pata irhagyulladást kapott. Most talán nem annyira észrevehető, mert ez még csak most kezdett kialakulni nála. De szerencse, mert így előbb kezdhetjük meg a kezelését. Kérem, vigyék vissza ezt az állatot a bokszába! Azonnal megyek én is.

Dühösen hagytam ott végül a helyszínt. Magamba dúltam fúltam, amiért egy verseny elvesztettem. De még a trénerre is mérges voltam, hogy képes lett volna kiküldeni a lovát versenyezni. Remélem, szegény állat felépül! Az istállóba siettem, ellenőrizni Amon állapotát. Jó kedvűnek és magabiztosnak tűnt. Úgy döntöttem, hogy felkészítem én. Biztos, ami biztos. Felnyergeltem, felkantároztam, majd kivezettem. Először elkezdtem forogni, és idegesen kapkodta felfelé a fejét. Kivezettem a kifutóba és vártam Todra.

- Nem úgy volt, hogy ez a nagykutyák dolga? – lépett hozzám Matt incselkedve.

- Bocs, el felejtettem, hogy én még kicsi vagyok.

- Ühm… lenne itt valaki, aki megnézné a lovat – szólalt meg fojtott hangon, majd visszafordult hozzám. – Hozzad.